53. rész. Szobaszerviz.

Korán reggel telefonom idegesítő csengésére keltem.

-          Igen? – szóltam bele saját nyávogó hangomon meglepődve.

-          Szia baba, mi újság?

-          Mi újság? – kérdeztem vissza az órára nézve.

-          Most keltél? Tizenegy óra van már.

-          Édesem vonjál le belőle minimum hat órát.

-          Ú bocs. – nevetett.

-          Nem az eszedért lakom veled.

-          És erre büszke is vagyok.

-          Hülye.

-          Na ne hülyézz le. Nélküled aludtam és nélküled keltem fel. Hiányzol.

Elemeltem telefonomat a fülemtől és megnéztem a hívó fél nevét.

-          Most megnézted én vagyok-e az? – kérdezte műfelháborodva.

-          Csak azért hiányzom, mert nem vagy hajlandó magadnak elvégezni a dolgod?

-          Te korán reggel is annyira édes tudsz lenni babám. – ironizált.

-          Te is hiányzol egy picikét. De csak egy picikét.

-          Bőven elég.

-          Hagysz még aludni? – nyávogtam kérlelve őt.

-          Persze. Majd később hívj fel.

-          Mindenképp.

-          Szeretsz.

-          Te is. – búcsúztunk és már le is tettem a telefont, hogy másik oldalamra fordulva aludjak tovább.

Nem vittem túlzásba az alvást. Kilenc körül már nem tudtam tovább ágyban vergődni. Elmentem, beültem a kádba és relaxálás közben eszembe jutott, hogy meghálálom Georgnak a tegnap estét.

Kiszálltam, megtörölköztem és felhívtam a szobaszervizt. Mire felöltöztem, már kopogtattak is az ajtómon és kezembe adták a reggelinket. Már fél tizenegy volt, de nem akartam felkelteni Georgot. Gyanítom, úgy nem lenne túlzottan jól sikerült a hálareggeli.

Írtam neki inkább egy sms-t. „Ébren vagy?”

Alig egy fél perc múlva már jött a válasz: „Próbálok magamhoz térni éppen.”

„Akkor engedj be J”

Felkaptam a tálcát, és mikor ajtót nyitott, már ott is álltam üdvözölve őt.

-          Jó reggelt. Itt a szobaszerviz. Narancslé, kávé és meleg corissant.

-          Gyanítom, duplázódna a forgalom, ha itt dolgoznál.

-          Hát akkor jó étvágyat hozzá. – nyújtottam át a tálcát.

-          Te nem eszel?

-          Az enyém a szobámban van.

-          Magányos reggeli? – kerekedtek ki a szemei.

-          Egy perc és hozom. – nevettem el magam és már mentem is a tálcámért.

Az ágyán ülve reggeliztünk és terveztük a napot.

-          Van még időnk az aukcióig. Merre vezesselek körbe?

-          Amerre csak akarsz. Mindenre kíváncsi vagyok.

-          Akkor bérelek egy autót.

-          Sétálni lusták vagyunk?

-          Nem gondoltam, hogy sétálni szeretnél.

-          Én nagyon szívesen.

-          Rendben. Ahogy óhajtod.

-          Elkényeztetsz.

-          Igyekszem. – mosolygott kedvesen és közben csörögni kezdett a telefonja. – Ne haragudj. – kért elnézést és felvette. – Szia! --- Bizony megérkeztem. Mintha haza jöttem volna. --- Este hétkor lesz egy aukció egy Hard Rock-ban. --- Viccelsz? Persze! 10 körül ott. --- Én is, szia. – tette is le.

Csendben falatoztam tovább. Hallottam a női hangot a vonal végén és valamiért féltékenység öntött el. Tudtam, nem kérhetem számon, kivel beszélt és hova megy este tízkor.

-          Van kedved este bulizni egy kicsit?

-          Hol?

-          Van itt nem messze egy hangulatos szórakozóhely. Sokat voltunk ott, már szinte törzstag lettem az egy év alatt.

-          Voltatok? – kérdeztem rá a többes számra.

-          Pár embert megismertem kint létem alatt. Jártam egy lánnyal úgy egy hónapig. Ő hívott most.

-          Jóban vagytok?

-          Hát az elején jöttünk össze és hamar rájöttünk, hogy nem ismerjük egymást és barátoknak talán jobbak lennénk, úgyhogy annyiban maradt a dolog. De barátnak tényleg jók lettünk.

-          Értem.

Furcsán nézett rám és halvány mosolyra húzta ajkait.

-          Mi az? – kérdeztem elpirulva.

-          Féltékeny lettél?

-          Dehogy! Ezt miből gondolod?

-          Mert pont olyan arcot vágsz mióta felvettem a telefont, mint amilyet a féltékeny barátnők szoktak.

-          Csak mint te, mikor Tommal vagyok.

-          Akkor egálban vagyunk.

-          Nem, mert én nem lettem féltékeny. – néztem újra a reggelimre és bekaptam az utolsó falatot. – És most megyek is a saját szobámba.

-          Rendben. – mosolygott. – Mikor induljunk a sétakörútra?

-          Én már kész vagyok, rád kell várni.

-          Adj negyed órát.

-          És a hajvasalás?

-          Most gúnyolódsz velem?

-          Én? Dehogy. – nevettem. – Két hónapig együtt éltem a Kaulitz ikrekkel.

-          Oké, fél óránál nem több.

-          Rendben. Kopogj át, ha kész vagy.

-          Várj. – szólt, mikor már az ajtón kívül voltam.

Visszadugtam a fejem a nyíláson.

-          Mi az?

-          Elmegyünk este?

-          Felőlem.

-          Nincs kedved?

-          De, mehetünk. Te találkozol a barátaiddal végre. Hogy mondhatnék nemet?

-          Köszönöm.

-          Na igyekezz. – kacsintottam és átmentem a szobámba.

Óraműpontossággal harminc perc múlva már kopogatott az ajtómon. Mivel ez idő alatt én úgy döntöttem átöltözöm és megmosom a hajam, hogy be tudjam szárítani, csak kiszóltam neki, hogy jöjjön be.

-          Itt vagyok!

-          Milyen kupi van itt? Ma hajnalban jöttünk és olyan a szobád, mintha már egy hete itt laknál. – szónokolt, miközben a fürdő felé vette az irányt. – Rám kell várni? – dőlt az ajtófélfának, mikor meglátta, hogy vasalom a hajam.

-          Nem bírtam ki. Hogy néznék ki melletted topisan vasalatlanul?

-          Copfba fogott hajjal, susogós melegítőben is te lennél a legszebb nő a városban, akivel büszkén sétálgatok bárhol.

-          Ó köszönöm. Még akkor is, ha nem igaz. – húztam ki az áramból a vasalót és még egy tincset megigazítottam. – Egyébként meg én ilyen rendetlen vagyok.

-          Engem irritál a kupi.

-          Hát figyelj. Én még feldobok egy laza sminket, addig pedánskodhatsz, ha úgy érzed.

-          Na jó. Te sminkelj, én átöltözöm. Ahogy elnézem, enyhén alulöltöztelek. De tíz perc múlva kész legyél.

-          Igenis.

Vigyorogva távozott a szobámból. És én is vigyorogtam, ahogy elment.