69. rész. Te hülye vagy, kisfiam.

Reggel nem akaródzott kikelnünk az ágyból. Egész délelőtt fetrengtünk, dél körül voltunk hajlandóak kimászni onnan. Jobban mondva délig harcoltunk, melyikünk főzzön kávét és hozza ágyba, de Tom rövidre zárva a vitát, engem küldött, mondván, ő most megérdemli azok után, hogy megkérte a kezem. Van egy olyan érzésem, hogy sok vitát fog még így lezárni és sokszor fogja kihasználni ezt az ütőkártyáját. De igaza van, megérdemli.

Délután négyre értünk át Simonéhoz, aki már várt ránk és a meglepetésre, amivel Tom felhívta őt.

Mikor beléptünk a házba, láttam rajta, hogy izgatott. Tom köszönés helyett, oda dugta elé a kezem, ő pedig egyből kiszúrta a hatalmas köves gyűrűt az ujjamon. Elakadt a szava és szorosan magához ölelte nagyobbik fiát, majd engem is. Őt is sikerült boldoggá tennünk.

Simone körbeugrálta őt, mit iszik, mit eszik és így tovább. Tom hamar rájött egy összefüggésre és ki is fejtette:

-          Ha ezt tudom, hamarabb megveszem ezt a hülye gyűrűt.

Mikor válaszként oldalba vágtam a könyökömmel, fájdalmasan mosolygott rám.

-          Anyu! – kiáltott ki a konyhába Simone után.

-          Mi az? – jött vissza.

-          Ver az asszony. – biggyesztette le alsó ajkát és mutatóujjával felém célzott.

-          Nőj fel fiam. – bólogatott mosolyogva és visszament a konyhába.

-          Látod, anyud is velem van.

-          Bele sem gondoltam még. – nézett maga elé, és látszott rajta, hogy valami nagy dologra jött rá.

-          Mibe?

-          A te szüleidnek is el kell mondanunk?

-          Hé! Persze.

-          Utálnak. – nézett rám megjátszott fájdalmas tekintettel.

-          Majd most megszeretnek.

-          Ja persze. Már látom magam előtt apád arcát. Sosem próbálta leplezni az ellenszenvét.

-          Valljuk be, nem sokat dolgoztál azon, hogy beilleszkedj a családomba.

-          A nővéred már biztos elmondta nekik. Ő is nagyon örült nekünk. – ironizált.

-          Akkor már hívtak volna.

-          Nem várjuk akkor ki?

-          Baba. – szóltam rá. – Ők a szüleim.

-          Hát ez az.

-          Na jó fejezd be.

-          És ha csak te mennél el elmondani?

-          Persze.

-          Mi a vita tárgya? – tett le elénk két limonádét Simone.

-          Nem akarod felhívni Viki szüleit és közölni velük, hogy benősülök a családba?

-          Te hülye vagy kisfiam.

-          Oké. – tette fel megadóan a kezeit. – Csak próbálkoztam.

-          Na elég. Beszélek velük, és valamelyik nap átmegyünk. – kutattam a táskámban a telefonomért.

-          Sejtettem, hogy nem tudlak lebeszélni. – vigyorgott.

-          Szia. – köszöntem anyunak, aki közben felvette a telefonját.

-          Szia kincsem, mi újság?

-          Semmi különös. Hogy vagytok?

-          Jól. De nem szoktál csak úgy felhívni.

-          Beszélnünk kéne valamiről. Mikor értek rá?

-          Apád is kell hozzá?

-          Igen.

-          Hát akkor ma este. Reggel elutazik egy üzleti tárgyalásra Rotterdamba.

-          Oké. Akkor este átmegyünk.

-          Többes szám?

-          Tommal.

-          Értem. Mire készüljünk?

-          Semmire.

-          Ugye nem vagy terhes? – kérdezte őszinte rémülettel a hangjában.

-          Nem anyu. De jó tudni, hogy így örülnél egy unokának.

-          Tudod mi a véleményünk…

-          Ne folytasd. Tudom. Este érkezünk. És legyetek kedvesek. – suttogtam ezt az utolsó mondatot.

-          Rendben.

-          Na szia. – tettem is le.

-          Jól hallom, hogy ma este járulunk eléjük?

-          Igen.

-          Gondolom szeretettel várnak.

-          Inkább csak várnak. – mosolyogtam el magam. – De ne foglalkozz a véleményükkel, én igent mondtam.

-          Hát, ha még abban az elmaradott korban élnénk, ahol apádtól kéne megkérnem a kezed, meg lennék lőve.

-          Na akadjunk le a szüleimről.

-          Bár megtehetnénk.

Imádtam azt nézni, mennyire tart a szüleimtől. Anyuék a kezdetektől utálják őt, sosem volt számukra szimpatikus. Mikor először cuccoltam haza, az első megcsalása után, nem sokat javított a kapcsolatukon. Azóta leírták őt, és nem véletlen örültek legutóbb annyira Georgnak. Nem is ismerték, de nekik aztán tök mindegy a párom kiléte, ha nem Tom az. Kíváncsi leszek, hogy reagálnak majd, szerintem rövid látogatás lesz, de akkor is a szüleim, és tudniuk kell, hogy Tom menyasszonya lettem.

Hét óra tájt búcsúztunk el Simonétól, és indultunk anyuékhoz. Tom egész úton győzködött, hogy egyedül is mehetek, próbálkozott fejfájással, gyomorgörccsel, de én csak kiröhögtem és vezettem tovább.

Apu megölelt, majd kezet fogott Tommal. Anyu adott egy szokásos puszit majd üdvözölte Tomot is tisztes távolságból.

Kaptunk egy-egy italt és mind leültünk a nappaliban.

-          Szóval, minek köszönhetjük ezt a kis látogatást? – tért a lényegre türelmetlenül apu.

-          Nem látod? – utalt anyu a gyűrűre az ujjamon.

Megfogtam Tom kezét és úgy döntöttem, nem kínzom őt tovább, majd én megszólalok végre.

-          Megkértem Viki kezét és ő igent mondott. – jelentette ki hirtelen elszántan Tom.

Anyu a szemembe nézett, apu elnevette magát.

-          Bocsánat. Elnézést. Lehet, hogy rosszul értettem.

-          Megkérte a… - kezdtem volna ismétlésbe.

-          Nem, nem azt. Igent mondtál? – nevetett továbbra is gúnyosan.

-          Igen apu. Szeretjük egymást és össze fogunk házasodni.

-          Értem.

-          Charles. – tette anyu a kezére a kezét.

Ismerem ezt a mozdulatot. „Hagyd, majd én.”

-          Gratulálunk természetesen. Sok boldogságot.

Fel sem álltak, meg sem öleltek. Még csak kezet sem fogtak Tommal.

-          Na jó, hát köszönjük a vendéglátást. – állt fel Tom sértődötten, habár nem számított jobb fogadtatásra. – Irtó finom volt ez az izé, habár nem elég ütős egy ilyen alkalomhoz. – tette le a poharát is.

-          Menjünk. – álltam én is fel és újra megfogtam Tom kezét.

-          A mielőbbi viszont látásra. Uram. – tartotta jobbját édesapám felé, aki felállt és kezet fogott vele. – Asszonyom. Egy élmény volt. – köszönt el anyutól is egy megjátszott mosoly kíséretében, majd elindult az ajtó felé velem együtt.

-          Sziasztok. – szóltam vissza és már kint is voltunk.

Ahogy kiléptünk az ajtón, magamhoz húztam őt a pólójánál fogva és megcsókoltam. Imádtam mikor ilyen kimérten és udvariasan flegma. És ő is büszke volt magára.

-          Kössz baba. Tök jó buli volt.

-          De túl vagyunk rajta.

-          Az tuti, hogy ezt még megbánod. – csókolt újra. – Én vezetek. – vette el a kezemből a kulcsaimat.

Engedelmesen beültem az anyósülésre, hagytam, hogy kiélje magát, ha már kiállta ezt a rövidke látogatást drága szüleimnél.