70. rész. Már döntöttem.

Hétfő reggel Tom egy finom ébresztő puszit nyomott az arcomra, és elment dolgozni. Én is összekaptam magam hamar és elindultam a boltba. Beigazolódott az érzésem, hogy Georg nem lesz ott, mint szokott. Nem vár rám, hogy együtt reggelizzünk, és nem köszön nekem lopott csókkal az irodámban. Lezárult a mi kis fejezetünk és fogalmam sincs, mi lesz a jövőben. Azt tudom, hogy emberileg is nagyon szeretem és kell nekem, mint barát, mint támasz. De önzőség lenne részemről ezt elvárni tőle.

Délben, ahogy ígértem, megjelentem a dokimnál. Legutóbb nem reagáltam valami jól arra a kijelentésére, miszerint:

-          Gratulálok, anyuka leszel.

Konkrétan szóhoz sem jutottam, csak leültem az asztalával szemben lévő fotelbe és néztem magam elé. Nem sikerült szóra bírnia, így megígértette velem, hogy hétfőn délben ott leszek és konzultálunk az állapotomról.

Most már valamivel jobban viseltem. Már kezdtem felfogni és egyre biztosabb voltam abban, hogy meg kell szakítanom ezt a terhességet Tom tudta nélkül.

A doki azt mondta, ilyenkor első terhességnél tanácsadóhoz kell járnom, aki arról faggat, miért nem szeretném megtartani, és megpróbál rábeszélni az anyaságra. Ezt kizártnak tartottam, így addig fűztem, míg adott egy névjegyet egy frankfurti nőgyógyász telefonszámával. Azt mondta, ő az egyik legjobb nőgyógyász, akit ismer, és benne nyugodtan megbízhatok.

Mikor kiléptem az ajtón és beültem a kocsimba, egyből tárcsáztam is a számát. Szépen bemutatkoztam és elmondtam, kitől kaptam meg az elérhetőségét. Rákérdezett, miben segíthet és én azt feleltem:

-          Abortuszra szeretnék bejelentkezni.

Nem kérdezte, miért, csak annyit, hogy jól megfontoltam-e és hogy mikor lenne nekem jó az időpont. Azt mondta, a héten van még szabad műtő csütörtökön és pénteken, így lefoglaltam a csütörtök reggeli időpontot. Elköszöntünk és leraktuk a telefont.

Rossz érzés volt. A hasamra tettem a kezem és üresnek éreztem magam. Nem éreztem, hogy anya lehetnék. Szerettem volna gyereket, de nem így és nem most. Szörnyű azt érezni, hogy meg kell ölnöm egy bennem fejlődő magzatot, aki akár a kisgyermekem is lehetne, ha hagynám megszületni.

Kibuktam. Egyedül vagyok. A nővéremnek tuti nem mondom el, Lina nincs itt, és egy olyan barátnőm sem akad, akinek előadnám a teljes sztorit. Megpróbáltam úgy felfogni, hogy ezt nekem egyedül kell végigcsinálnom.

Tudva a pontos időt, a napok iszonyú lassan teltek. Otthon, Tommal próbáltam úgy viselkedni, hogy meg se érezze, valami baj van. Linának a telefonba kedden csak annyit mondtam, csütörtökön elvetetem, és hogy egyedül megyek. Megkérdezte, miért nem várom meg, de eszem ágában nem volt annyit várni. És talán kicsúsznék az időből is, habár még meg sem kérdeztem a dokimat, mikor fogant a magzat.

Kedd reggel közöltem Tommal, hogy csütörtökön elutazom egyedül egy üzleti tárgyalásra Londonba, mert a legutóbbi út alkalmával nem sikerült mindent letisztázni. Nem volt elragadtatva és nagyon sajnálta, hogy nem tud velem jönni. Billel sok az elmaradásuk az utóbbi pár nap kihagyás miatt és nem hagyhatja itthon egyedül az öccsét.

Szerda reggel már nagyon szétszórt és ideges voltam. A reggeli kávémat kiejtettem a kezemből idegességemben remegő kezemből. Legszívesebben már indultam volna, de inkább bementem a boltba, hátha a munka lefoglal. Hát nem így lett. Míg odaértem sikerült nekimennem egy parkoló autónak, így reggel fél tízkor betétlapért rohangáltam egy benzinkútra, mivel a nő, akinek nekimentem hisztérikusan kiabált velem és rendőrt akart hívni. Nem volt hajlandó kézpénzt elfogadni az okozott kárért cserébe.

Fél tizenegy volt már mire beértem. Átrohantam az üzleten köszönés és szétnézés nélkül, majd bevágtam magam mögött az irodám ajtaját. Levertem az asztalomról a tolltartót és néhány iratot, miközben lehajítottam rá a táskámat, majd leültem a bőrfotelbe, és a tenyerembe temettem a kezem. Éreztem, ahogy könnycseppjeim a tenyerem áztatják és hirtelen nagyon csípett valami. Most vettem csak észre, hogy elvágtam a reggeli bögrém összeszedésekor az ujjamat.

-          Viki. – nézett be a résnyire nyitott ajtón Georg. – Mi történt? – jött be és leült mellém.

-          Elvágtam. – sírtam el magam.

-          Ennyire fáj? – felállt és hozott egy zsepit az asztalról.

-          Összetörtem az autómat.

-          Hogy sikerült? – kérdezte és közben sebes ujjamra csavarta a zsebkendőt.

-          Nem tudom. Belementem egy hisztis picsa parkoló autójába.

-          Na jó, nyugodj meg, hozok egy pohár vizet.

-          Nem kérek. – húztam őt vissza a kezénél fogva. – Csak hagy sírjam ki magam, kérlek.

-          Gyere ide. – ült le és átölelt.

Mellkasába fúrtam a fejem és sírtam.

-          Mi baj van? És ne mond, hogy elvágtad az ujjad és lezúztad az autódat.

-          Egyedül vagyok.

-          Már hogy lennél egyedül? Ne viccelj.

-          Ezt nem értheted. – néztem fel rá.

-          Akkor magyarázd el.

-          Bár ilyen egyszerű lenne.

-          Na jó kics… Viki. – helyesbített és hátrált. – Ne idegesíts légy szíves, ha valami baj van, tudni akarok róla.

-          Terhes vagyok. – néztem a szemébe.

Lefagyott. Kikerekedtek a szemei, elakadt a szava.

-          Holnap reggel utazom Frankfurtba egy nőgyógyászhoz és elvetetem. Tom nem tudhat róla és eddig olyan egyszerűnek tűnt, de most félek. Egyedül leszek és rettegek ettől az egésztől.

-          Elveteted?

-          Nem tarthatom meg. Nem tudom, ki az apja Georg.

-          De…

-          Ne. Kérlek. Már döntöttem.

Felállt és láttam, hogy valamit mondani akar. De nem tette. Rámnézett és nem kezdett bele. Kiment és becsukta maga mögött az ajtót.

Tudtam, hogy nem kellett volna elgyengülnöm és elmondanom. Ki tudja, mit gondol most rólam.

Háromkor Tom hívott, hogy megkérdezze nem felejtettem-e el, hogy ma átjön pár haverja hozzánk egy kis kerti partira. Hát persze, hogy elfelejtettem, az viszont beugrott, hogy üres a hűtő. Tom közölte, igyekszik négyre hazaérni, és akkor együtt elmehetnénk vásárolni. Ezzel nem kicsit lepett meg, mivel ilyenkor az a bevett szokás, hogy Viki elnyargal a boltba, hogy beszerezzen mindent, ami Tomnak és a kis csapatnak kell, majd haza siet, hogy időben kész legyen és fogadja a vendégeket.

Mikor kimondta a lényeget, már leesett, miért olyan lelkes. Eljegyzési buli. Ez a neve a mai partinak. Ezt Tom szájából hallani elég letaglózó volt, de nagyon jól esett. Közölni szeretné a haverjaival, hogy mostantól ő vőlegény. És ma magát fogja ünnepeltetni. Már látom, hogy elég durva berúgás lesz a vége, nekem pedig másnap takarítás.

Négykor pontban egyszerre gurultunk be a ház elé és egy hosszú csókváltás után, beültünk az Escalade-be, hogy menjünk a boltba.

Hamar összeválogattuk a buli hozzávalóit. Gyorsan kész kaja és rengeteg alkohol.

-          Baba. – szólt vissza nekem, mikor előreindult két nagy szatyorral a bejárati ajtó felé.

-          Mi az? – kérdeztem félig a csomagtartóból.

-          Mi történt az Audival?

-          Őő semmi. – vigyorogtam.

-          Nem mondod, hogy összetörted?

-          Csak egy kis koccanás.

-          Kis koccanás? – tette le a szatyrokat és odament a lökhárítóhoz kárt felmérni. – Ki volt a hibás?

-          Hát persze, hogy nem én.

-          Az ott a betétlap? – mutatott az anyósülésre.

-          Na jó. Korán reggel volt, az a hibbant tyúk meg ferdén állt az út szélén. Kicsit belementem.

-          Gratulálok. – puszilt homlokon.

-          Kössz.

-          Remélem leüvöltötted a fejét a hülye libának.

-          Persze. Egy ideig nem fog engem elfelejteni. – vigyorogtam büszkén.

-          Holnap elviszem, megcsináltatom.

-          Kocsival megyek holnap.

-          Nem repülővel?

-          De odáig kocsival.

-          Majd elviszlek a reptérre, és onnan megyek is a szerelőhöz.

-          De a szerelőtől hogy mész majd tovább?

-          Jó kérdés.

-          Nem kell. Majd ha hazajövök, elviszem.

-          Jól van. – egyezett végül bele a számomra kedvezőbb megoldásba.