71. rész. Eljössz velem?
Épp elkészültem, mire megérkeztek az első vendégek. Poharakat vettem elő és a kinti asztalra pakolásztam őket. Rengeteg jeget fagyasztottam, megpucoltam több kiló csirkecombot és befűszereztem őket, készítettem görög salátát hozzá és kivittünk jó pár ülő alkalmatosságot is a grill és a medence közé.
Nagyjából tíz-tizenkét ember jött össze. Csak fiúk. Hát igen. Tomnak nem nagyon vannak jegyben járó, vagy akár házas haverjai. Gustav az első és ki gondolta volna, hogy Tom lesz a második.
Mikor mindenki megérkezett és már mindenkinek pohár volt a kezében, Bill úgy döntött, nem vár tovább.
- Én szeretnék elsőként tósztot mondani a bátyám nagy lépésére. Páran már tudjátok, mi az oka a ma esti kis összejövetelnek. Tomnak benőtt a feje és…
- Na jó fejezd be. – szólt közbe Tom. – Eljegyeztük egymást. Ez a lényeg.
Pont erre a reakcióra számítottam. Először mindenki meghökkent, majd viccnek hitték az egészet, végül Andreas felállt és megölelte egy koccintás kíséretében Tomot. Hozzám is odajött és átölelt, gratulálva.
- Hát akkor igyunk. – zárta le a nagy gratuláció özönt Tom pár perc múlva.
- Én kérek szépen még egy ilyet. – dugta elém Bill a poharát egy újabb Viki specialitása koktélért rebegtetve hosszú szempilláit.
- Hozom is. Georg?
- Én nem kérek, köszi. Nem akarok berúgni.
- Mi van veled? – figyelt fel erre a kijelentésre Tom.
- Reggel vezetnem kell.
- Hova mész?
- Meglátogatok egy havert Frankfurtban.
Nem sok hiányzott, hogy kiessen a kezemből Bill pohara. Velem jön? Eljön tényleg?
- Na azért még egy pohárral lemegy. – kivette Tom a poharát és a kezembe adta.
- Hozom is. – indultam el a konyhába.
Nekiláttam összeválogatni a hozzávalókat.
- Szia. – köszönt hátulról érkezve Georg.
- Eljössz velem? – kérdeztem egyből.
- Cssss. – mosolygott. – Szükséged van valakire. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek melletted.
- Köszönöm. – érzékenyültem el.
- Nem kell. Csak mond meg, mikor és hol találkozunk.
- Frankfurtban. Útközben egyeztetünk telefonon.
- Rendben.
- Fogalmad sincs mennyire hálás vagyok.
Adott egy puszit az arcomra, elvette a kész koktélját és kiment. Én még elkészítettem Billét is és követtem.
- Parancsolj. – nyomtam Bill kezébe a poharát.
- A legjobb sógornőre. – emelte magasba.
- A legtündéribb sógorra.
- Ne nevezz tündérnek a haverok előtt. Így is sok idő és energia volt, mire elfogadták, hogy nem vagyok homi. – súgta a fülembe.
- A legférfiasabb, legmacsóbb sógorra a világon. – ismételtem jó hangosan köszöntésem, mire Bill hálásan nevetett rám.
Egész jó volt az este. Egy órán át sütögettem, forgatgattam a húsokat, mire végre végeztem, de Tom édesen odajött öt percenként megnézni, hogy haladok és megkérdezni, segítsen-e valamiben. Sokat beszélgettem a haverjaival, akik elfogadtak engem, és úgy tűnik, bírnak is. Örültek, hogy én vagyok Tom menyasszonya, szerintük összeillünk. Szerintük Tom kivirult mellettem, és egyáltalán nem úgy látszik, mintha béklyót jelentene ez a kapcsolat számára.
Georg hamar távozott. Nem az ő bulija volt, de nem tehette meg, hogy nem jön el. Mikor átölelt és jó éjt kívánt, rámosolyogtam és ő tudta, hogy mi mindent rejt az a mosoly. Visszamosolygott, rám kacsintott, elköszönt a többiektől is és elment.
- Mi az? – nyöszörgött reggel Tom, mikor megpusziltam.
- Megyek.
- Már is?
- Nagyon szeretlek.
- Meg tudlak érteni.
- Hívlak, és sietek haza.
- Rendben. – dünnyögte és átfordult a másik oldalára.
Megfogtam a kis bőröndömet, egy nagy sóhajjal elhagytam a házat, beszálltam a kocsimba és elindultam egyenesen Frankfurtba. Nagyon izgultam. Rettentően féltem és rossz érzésem volt. Próbáltam zenehallgatással elterelni a figyelmem, de nem nagyon ment, akármilyen hangosra is vettem.
Mikor félúton megálltam tankolni, csak bambultam magam elé, míg a benzin ömlött a csövön át a tankba, és arra gondoltam, milyen anya lehetnék. Milyen szülők lennénk Tommal? Egy életre gyűlölni fogom magam, amiért most elvetetem? Képes leszek eltitkolni Tom elől?
Volt egy pillanat, mikor úgy éreztem, megfordulok, hazamegyek, bevallom, és együtt felneveljük a hasamban fejlődő magzatot.
De tudtam, ez lehetetlen. Ötven százalék az esélye, hogy Georg az apja, és ha megszületik, több mint valószínű, hogy látható nyoma lesz. Ha bevallom Tomnak, hogy lefeküdtem Georgal és így kétes az apa kiléte, mekkora az esélye, hogy azt mondja, persze majd ő felneveli… nem tehetem.
Már majdnem Frankfurtba értem, mikor Georg hívott.
- Szia. – szólt bele. – Itt vagyok, már lefoglaltam magamnak egy szobát a Maria panzióban.
- Húsz perc és ott vagyok.
- Hol találkozzunk?
- Felveszlek a panzió előtt.
- Rendben.
- És Georg.
- Igen?
- Köszönöm?
- Mondtam már. Nem kell.
- Sietek.
- Szia. – tette is le.
Kicsit több, mint húsz perc volt, mire beértem a városba és megtaláltam a panzió bejáratát. Georg beszállt az anyósülésre.
- Szia.
- Szia.
- Hogy vagy?
Csak elemeltem a kezem a kormányról, hogy megmutassam mennyire remegek.
- Na jó, én vezetek. – szállt ki.
Körbement és kinyitotta az ajtómat. Kiszálltam engedelmesen és átültem az anyósülésre.
- Mikorra kell odaérni?
- Egy óra.
- Egyből oda menjünk?
Bólogattam, ő pedig elindult egyenesen a kórházba. Nem szóltunk egymáshoz, én csak néztem magam elé és próbáltam feldolgozni, mi fog velem történni.
A pultnál bejelentkeztem, a nővér beszólt telefonon a dokimnak és megkért, üljünk még le egy picit. Helyet foglaltunk a váróban.
- Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy velem.
- Biztos ezt akarod?
- Nem nagyon van más választásom.
- Sajnálom, hogy tegnap úgy otthagytalak. De arra gondoltam, hogy ez a gyerek az enyém is lehet.
- Ezt már nem fogjuk megtudni.
- Ez a te döntésed. És Tom nem nevelné fel az én gyerekem.
- És te sem az övét.
- Viktoria Müller? – jött oda egy orvos.
- Igen, én vagyok. – álltam fel és velem együtt Georg is felpattant.
- Doktor Herrmann vagyok. Velem beszélt telefonon.
- Igen.
- Jöjjön be, megbeszéljük a részleteket.
- Rendben.
- Ön is jön? – nézett Georgra.
- Nem nem. Én itt megvárom.
Ránéztem, ő pedig megfogta a kezem és bíztatóan nézett rám.
- Itt leszek.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
