72. rész. Túl vagyok rajta.

Doktor Herrmann teljesítette kötelességét, és egy negyed órán át beszélgetett velem baráti hangnemben a gyerekvállalásról. Mikor látta rajtam és közöltem is, hogy végleges a döntésem és sajnos nincs más választásom magán jellegű okokból kifolyólag, rátért magára az abortuszra. Elmagyarázta, hogy zajlik pontosan, mennyi idő, mire kell odafigyelni, és milyen tünetek léphetnek fel utána pár napig. Miután már mindent tudtam, felálltunk és egy szobába kísért. Kaptam karszalagot, vettek vért, amitől már önmagában rosszul voltam, átöltöztem és vártam. Georg nem jöhetett már be hozzám, pedig szörnyű volt egyedül lenni. Egy tizennyolc évesnek sem igazán tűnő lányt toltak be műtős ruhás emberek és fektették át a mellettem lévő ágyra. Az altatóorvos odajött hozzám és bemutatkozott, majd közölte, hogy nagyjából fél óra múlva kapok egy tablettát, ami lórúgásként fog kiütni engem szép fokozatosan. Így készítenek elő a műtétre, ahol még persze kapom a maszkot az arcomra a biztonság kedvéért. A műtét után változó, ki hogy viseli az altatást. Van, akit az ágyára kell tenni, van, aki a saját lábán mászik át. Utána valószínűleg még pár órán át kába leszek, és míg le nem csöpög az infúzió, nem ihatok, és nem ehetek semmit.

Mikor magamra hagyott, csak néztem a mellettem nem messze fekvő lányra. Még tini. Valószínűleg neki sem tervezett gyerek volt. Hisz még ő is az. Aludt. Túl volt már a nehezén. Jó neki…

Iszonyú lassan telt az idő, míg végül jött egy nővér egy gyógyszerrel, amit egyetlen korty vízzel kellett lenyelnem. Amint bevettem, azt mondta, negyed óra múlva jön az altatóorvos és levisz a műtőbe.

Alig vártam már, hogy végre elaludjak és meg tudjak feledkezni magamról.

-          Szia. – jött be Georg a szobába.

-          Szia.

-          Azt mondták, most még bejöhetek.

-          Jó, hogy itt vagy.

-          Ugye tudod, hogy még nem késő?

-          Már rég késő.

-          Tudod, ha Tom nem kéri meg a kezed, én megtettem volna.

-          Alig ismersz.

-          Bőven eléggé ismerlek.

-          Itt leszel, ha visszajövök?

-          Persze. Nem mozdulok innen.

-          Félek. – néztem gyönyörű szemeibe és éreztem, hogy az enyémek egyre nehezednek.

-          Nem kell. – lépett még közelebb és megfogta a kezem. – Csak aludj, és mikor felkelsz, már túl leszünk ezen az egészen.

-          Bár úgy lenne.

Negyed óra múlva már alig tudtam beszélni, nagyon kába voltam. Georg mindaddig fogta a kezem, míg értem nem jöttek, hogy levigyenek. Átfektettek egy ágyra és indultunk is.

Mikor magamhoz tértem, a dokim arcát láttam. Közölte, hogy túl vagyunk rajta, minden rendben ment, majd megkérdezte, hogy érzem magam. Azt feleltem, nem tudom. Visszafektettek az ágyra, amivel felvittek az emeletre a szobámba. Ott megláttam Georgot, aki már jött is felém.

-          Át tud feküdni? – kérdezte kedvesen az altatóorvosom.

-          Azt hiszem, igen.

-          Majd én segítek. – tartotta felém a kezét Georg.

Megfogtam, ő pedig átsegített az ágyamba. Jött egy nővér, aki bekötött egy infúziót, és el is ment. Ezalatt, Georg az ajtóban érdeklődött a dokitól, hogy zajlott a műtét és minden rendben volt-e.

-          Hogy vagy? – jött oda hozzám.

-          Jól.

-          Azt mondják, minden oké.

-          Akkor jó.

-          Próbálj meg aludni.

-          Igen, lehet, azt kéne. De nagyon szomjas vagyok.

-          Nem ihatsz még úgy két órán át.

-          Akkor tényleg aludnom kéne. – erőltettem mosolyt az arcomra.

-          Maradjak?

-          Menj csak nyugodtan, ha szeretnél.

-          Dehogy szeretnék. De zavarni sem akarlak. – lehajtotta a fejét, majd újra rám nézett egy sóhaj után. - Nem tudok mit mondani.

-          Nem is kell.

Leült mellém egy székre és nézte, ahogy szemeim egyre nehezednek, majd elalszom.

Mikor újra felébredtem, az ágyam szélére döntött fejjel aludt. Körbe néztem a szobában és rájöttem, túl vagyok rajta.

-          Szia. – suttogta Georg.

-          Szia.

-          Jól vagy?

-          Nem emlékszem semmire.

-          A műtét után idehoztak és aludtál – nézett az órájára. – úgy két órát.

-          Minden rendben volt?

-          Igen. De majd jön a dokid nemsokára. Aztán reggel már mehetünk is haza.

-          Itt kell aludnom?

-          Nem tudom.

-          Nem akarok.

-          Velem jönnél inkább?

-          Igen. Ha nem baj.

-          Dehogy. Iszom egy kávét, hozok neked valamit inni és beszélek az orvosoddal.

Felállt, nagyot nyújtózkodott és el is indult.

Bekapcsoltam a telefonom és már jöttek is az üzenetek.

Egy Linától: „Szia. Hívtalak, de ki vagy kapcsolva. Minden oké? Hívj majd fel, ha lesz időd. Puszi.”

Egy anyutól: „Szia Szívem! Apáddal arra gondoltunk átjöhetnétek Tommal a jövő héten valamelyik nap vacsorázni. Nem voltunk túl kedvesek, szeretnénk személyesen gratulálni nektek. Hívj majd, hogy mikor jó. Csók”

Egy pedig Tomtól: „Baba, miért nem vagy elérhető? Hívj fel, amint megkapod!”

Így ki is alakult a telefonálások sorrendje. Tom volt az első.

-          Na végre. – vette fel.

-          Szia.

-          Mi van veled?

-          Semmi. Lemerültem és nem vettem észre.

-          Aggódtam.

-          Nem kell.

-          Mindig az az első, hogy hívsz, ha odaérsz valahova.

-          Késtem és már nem volt időm telefonálni, ne haragudj.

-          Hát jó. Kiengesztelhető vagyok azért.

-          Ennek örülök. De most mennem kell.

-          Jól van. Mikor jössz holnap?

-          Nem tudom. Majd hívlak.

-          Rendben baba.

-          Nagyon szeretlek. – jelentettem ki elcsukló hangon, mert éreztem, hogy muszáj tudnia.

-          Én is téged. – felelte és ekkor láttam meg Georgot az ajtóban.

-          Na megyek.

-          Szia.

-          Szia. – tettem le.

Ahogy leraktam már el is sírtam magam. Kijött a napokig gyülemlett stressz, kijött a félelem és kijött a felismerés, hogy mit tettem.

Georg egy pillanatig sem vacillált. Odajött hozzám és magához ölelt. Csak ölelt és csitítgatott a maga jól megszokott gondoskodásával.