73. rész. Vigyázz rá.

A doki azt mondta, még egy kontroll erejéig mindenképp maradjak, de bent aludnom természetesen nem kötelező. Ennek örültem, habár az öröm, mint fogalom valahogy elveszett belőlem egy jó időre. Az, hogy így kell lennie, hogy ez volt az egyetlen megoldás, már nem is hangzott annyira egyszerűnek és kézenfekvőnek. Semmi másra nem vágytam, mint eltűnni a kórház falai közül, bőgni, alkoholt inni és felejteni.

Mikor végre elindulhattunk, felöltöztem és Georg elvitt a panzióba. Beérve az aulába, Georg elkérte a szoba kulcsát és megkérdezte, külön szobát szeretnék-e. Kedvtelen arckifejezésemből arra vélt következtetni, hogy nem akarok egyedül aludni, úgyhogy gyorsan elvetette az ötletet és a liftek felé vettük az irányt. Benyomta a hívó gombot és vártunk.

-          Georg! Haver! – hallottuk a hátunk mögül a számomra abszolút ismeretlen hangot.

-          Bushido! Helló. – pacsizott le hátrafordulva Georg vele és át is ölelte.

-          Ezer éve nem hallottam felőletek.

-          Hát eltűntünk.

Nagyon örültem neki, hogy nem tartja a kapcsolatot a srácokkal, de még sem akaródzott bemutatkoznom neki. Szerencsére Georg is így látta jobbnak.

-          Mit műveltek azóta?

-          Gustav a múlt héten megházasodott, én nem rég jöttem haza Amerikából, most egy hangszerbolt társtulaja vagyok, Bill és Tom pedig egy produkciós irodát vezetnek.

-          Bejött az élet.

-          Úgy is mondhatjuk. – rám nézett és egyből ráérzett, mit szeretnék. – Figyelj, ne haragudj, de mennem kell. Később még dumálhatnánk.

-          A számaitok nem változtak?

-          Nem.

-          Akkor csörgök valamikor és összefuthatnánk.

-          Jó terv.

Újra lepacsiztak, mi meg beszálltunk végre a ránk váró liftbe.

-          Ne haragudj, nem hagyhattam csak úgy faképnél.

-          Semmi baj. Nem akarok teher lenni.

-          Ne butáskodj. Inkább mond, mihez van kedved?

-          Gondolom, ha azt mondom, hogy felkötni magam, az nem tetszene neked, mint ötlet.

-          Nem díjaznám.

-          Világgá menni?

-          Nehezen kivitelezhető. – mosolyogta el magát.

-          Hát akkor fogalmam sincs.

-          Búfelejtő minibár csapolás? Az be szokott jönni.

-          Nyitott vagyok az ötletekre.

-          Ez az én kis hajlékom. – nyitott ajtót.

Nem volt túl méretes szoba, de ami szembetűnt, az a kényelmesnek látszó hatalmas francia ágy volt és a szoba végéből nyíló óriási terasz.

-          Lezuhanyzom gyorsan.

-          Én telefonálok egyet. Lina halálra aggódja magát szerintem.

-          Felhívjam helyetted?

-          Megtennéd?

-          Persze.

Olvasott a gondolataimban. Tudta, ha most nekem kéne elmesélnem Linának, mi történt, kiborulnék.

-          De mit fog szólni, hogy veled vagyok? – kérdezte, mielőtt tárcsázott.

-          Te leveszed a lábáról egy pillanat alatt.

-          Úgy legyen. – kiment a teraszra és felhívta Linát.

-          Haló. – szólt bele barátnőm a vonal másik végén.

-          Szia. Tudsz beszélni?

-          Igen. Baj van?

-          Viki megkért, hogy én hívjalak fel, mert ő most nem nagyon tud beszélni.

-          Mi történt?

-          Elvetette a gyereket.

-          Basszus. Én reméltem, hogy lebeszélem róla. Meg kellett volna tartania.

-          Lina ne akadj ki légy szíves. Most eléggé ki van borulva, itt alszunk Frankfurtban, holnap megyünk is haza. Addig próbálok lelket verni belé.

-          Te mit szólsz?

-          Nem volt beleszólásom.

-          Haragszol rá?

-          Most nem tehetem meg, hogy haragudjak rá.

-          De te szeretted volna, ha a tiéd és megtartja. Miért nem beszélted le? Basszus, mindenhez én kellek?

-          Lina, légy szíves.

-          Nem hiszem el, hogy megtette.

-          Pedig de. Alig egy órája jöttünk el a kórházból.

-          Ott kéne lennem mellette.

-          Majd itt leszel.

-          Vigyázz rá légy szíves. Nagy a szája, de igenis lelkis.

-          Jól van. Most megyek is vissza hozzá.

-          Mond meg neki, hogy szeretem és sajnálom.

-          Mit sajnálsz?

-          Ahogy beszéltem vele. De ő tudni fogja.

-          Átadom.

-          Köszönöm.

-          Jók legyetek. Üdv a barátomnak.

-          Rendben. Szia.

-          Szia. – tették le, Georg pedig visszajött hozzám.

-          Mit szólt? – kérdeztem egyből.

-          Gondolhatod. De azt üzeni, hogy szeret és sajnálja, ahogy beszélt veled és a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rád.

-          Jó lenne, ha velem lenne most. – csuklott el a hangom.

-          Be kell érned velem. – ült le mellém az ágyra.

-          Meddig fogom még ezt érezni?

-          Nem tudom. Fogalmam sincs, mit érzel, de így volt a legjobb.

-          Ezt te sem gondolod komolyan.

-          De igen. – felelte és tudtam, hogy hazudik.

De jól esett. Belül mélyen, biztos haragszik rám és csalódott, de mégis hazudik, hogy ne bántson, és velem van, hogy tartsa bennem a lelket. Ilyen mikor valaki igazán szeret?

Az éjszaka folyamán többször sírtam, sokszor megbántam, amit tettem, de ő végig csak kedvesen és gondoskodóan ölelt magához és egy rossz szót sem szólt.

Álmomban egy parkban sétáltam. Az órámra nézve láttam, hogy késésben vagyok, így gyorsabbra vettem a lépteim. Pár méter után bekanyarodtam egy kis ösvényen, ami egy játszótérre vezetett.

-          Mami! – kiabált egy szőke loknis kis angyal felém rohanva.

-          Kicsim. – guggoltam le és kitártam karjaim.

Szorosan öleltem magamhoz kislányomat, aki egy hatalmas puszival köszöntött.

-          Na végre, hogy megjöttél. Papa megígérte, hogy elmegyünk fagyizni, ha nem sírok, és nem sírtam. – újságolta büszkén.

-          Szia. – lépett mellém egy alak.

Felnéztem és megláttam őt.

-          Azt hittem már sosem jössz.

Felálltam és megcsókoltam. Hosszan és gyengéden. Szerelmesen. Éreztem, ahogy a mellkasomban tombol a szívem.

Fékcsikorgás, sikoly… ahogy odanéztem, megláttam a kislányomat egy motor előtt pár méterre.

Felriadtam. Csak úgy kapkodtam a levegőért.

-          Nyugi. Csak rosszat álmodtál. – nyugtatgatott egyből Georg.

-          Nagyon rosszat.

-          Próbálj meg aludni. – ölelt újra át.

Nem tért vissza az álom. Az álom, ahol Georg volt a gyermekem apja…