86. rész. Ismered ezt a holdkórost?

A pasas kiszállt a kocsijából és mögé sétált, hogy megnézze a lökhárítóját.

-          Hé ember! Hol nyerte a jogsiját?

-          Öné az autó?

-          Igen. De nem tudtam, hogy láthatatlan.

-          Sajnálom. Figyelmetlen voltam.

-          Enyhe kifejezés. Nézze meg. – mutattam az én autóm lökhárítójára, amin jókora karc volt és lepattant a fényezés egy kis helyen. – Ez egy vadi új autó.

-          Sajnálom.

-          Ezt már mondta. Remélem van magánál betétlap.

-          Nincs.

-          Akkor itt megvárom, míg hoz egyet.

-          Nem intézhetnénk el kézpénzzel?

-          Nem hiszem, hogy van annyi pénz magánál, amivel én ki lennék elégítve. Úgyhogy ajánlom, hogy tíz perc múlva itt legyen a betétlappal, különben rendőrt hívok.

-          Jól van, jól van. Megyek.

-          Igazán megtisztel. – bevágtam a kocsiba a táskám, és a telefonomba bepötyögtem Alan számát.

-          Szia, gyorsan mond, mert tárgyaláson vagyok.

-          Egy barom állat nekem jött.

-          Mi? Hol?

-          Itt a bolt előtt Kölnben. Beletolatott a parkoló autómba. Faszfej.

-          Nagy a kár?

-          Nem túl vészes, de ez az autó pár hetes basszus!

-          Odamenjek?

-          Maradj nyugodtan. Kidühöngöm magam.

-          Remélem írtok betétlapot.

-          Naná. Már elküldtem érte.

-          Gondolod visszamegy?

-          Nagyon ajánlom neki. Ha nem, akkor megkeresem és…

-          Nem édesem. Ha nem megy vissza, majd én megcsináltatom a kocsidat. Ne szórakozz egy kis karcolás miatt. Azt mondtad nem vészes.

-          Hagyjuk. Elintézem.

-          Na jó. Mennem kell. Hívj majd, hogy mi volt.

-          Rendben.

-          Szeretlek.

-          Én is. Szia. – tettem le.

Forrongtam a dühtől és Alan nem sokat segített. Beugrott hirtelen, hogy mikor az autómról volt szó Tom mindig tudta, hogy ölni tudnék. Mindig kikérdezett, kicsináltam-e az embert, aki előttem tötymörgött, vagy aki majdnem letolt az útról a szarjával, vagy akit én húztam meg véletlen. Ő tudta, hogy állok én az autómmal.

Három szál cigit szívtam el, míg az ember visszaért végre egy betétlappal a kezében.

-          Na végre.

-          Csak a második benzinkúton volt.

-          Nem kérdeztem. Adja ide.

-          Hölgyem, lehetne kicsit kultúráltabban?

-          Persze. Majd, ha nem tolat belém legközelebb.

-          Elbambultam.

-          Visszapillató és tolatóradar is van ezen a szaron és mégis sikerült belém jönnie. Komolyan nem tudom, miért kapnak egyesek jogosítványt.

Egy speed motor gurult be mellénk az útra a következő pillanatban.

-          Baj van? – kérdezte egy ismerős hang a bukósisak alól.

Leállította a motort, levette a kesztyűit, majd a sisakot és megláttam Georg arcát.

-          Lina komolyan vette, amit mondtam?

-          Mi?

-          Semmi. Mindegy.

-          Belementem ebbe a hölgybe. Csak téged tudtalak tanúként idehívni a papírhoz.

-          Te ismered ezt a holdkórost? – mutattam a hapira tágra nyílt szemekkel.

-          Munkatársak vagyunk. – válaszolta Georg. – De álmomban sem hittem volna, hogy pont téged tör össze. – leszállt a motorról, miközben én még mindig megkövülve álltam, majd megnézte a lökhárítómat. – BMW-d van?

-          Igen. Pár hetes. – vetettem szúrós tekintetem gyűlöletem tárgyára.

-          Ez nem túl nagy kár. – állapította meg.

-          Georg ne szólj bele, kérlek. Ráadásul hogy képzeltétek a tanúskodást, mikor itt sem voltál?

-          Csak aláírja. Én mindent elismerek.

-          Ó maga már megint milyen nagylelkű. – gúnyolódtam, majd nekiálltam végre kitölteni a papírokat.

Pár perc alatt minden rublikát kitöltöttem és ő is. Georg odafirkantotta az aláírását, kettészedtük a papírt és végeztünk is.

-          Örültem. Baromira. – dobtam be az én részem a kocsimba, majd beszálltam és bevágtam magam után az ajtót.

-          Viki, várj. – hajolt be Georg az ablakon.

-          Mennem kell. Még ma megcsináltatom az autómat.

-          És hogy mész majd onnan haza?

-          Nem tudom. Fogalmam sincs. Taxival, busszal, vonattal, repülővel, komppal… - soroltam idegesen, de mikor elmosolyodta magát, leálltam. – Mi az?

-          Hihetetlen mennyi közlekedési eszközt tudsz felsorolni ilyen rövid idő alatt egyetlen levegővel.

-          Ne haragudj.

-          Én? Dehogy. Viszont engedd meg, hogy hazavigyelek.

-          Essenbe?

-          Szóval Essenben laksz? – mosolygott újra, de most már én sem bírtam tovább.

-          Igen.

-          Ezzel hamar odaérünk.

-          Na nem. Én nem ülök motorra.

-          Ha jól emlékszem én már azt is hallottam tőled, hogy nem adnál ki pénzt egy BMW-re.

-          Változnak az idők.

-          Akkor a motorozás is belefér. Nem kell félni, legalább két napja tudok vezetni.

-          Mi?

-          Látnád az arcod.

-          Tényleg el akarsz vinni?

-          Ha nincs ellenedre.

-          Nincs is másik bukósisakod.

-          Ezen könnyen segíthetek. – jelentette ki és eltűnt.

Besétált az üzletem mellett lévő motoros boltba és pár perc múlva két sisakkal a kezében lépett ki az ajtón.

-          Lila vagy fekete? – tartotta magasba őket, mire én elnevettem magam.

-          Lila. – feleltem.

Hirtelen annyira természetesnek tűnt, hogy mi ketten ilyen normálisan vagyunk egymással. Egy pillanat alatt elfeledtette velem, hogy az autóm orra milyen kárt szenvedett.

-          Még kifogás? – kérdezte, felém nyújtva a sisakot.

-          Ha én most el kezdeném sorolni.

-          Megyek utánad. – ült fel a motorjára.

Beindítottam az autót, indexeltem, majd kisoroltam és megvártam, míg elindul utánam.

Egész úton a visszapillantóban azt néztem, nem marad-e le, tényleg követ-e és hogy mennyire szexi az a hülye motor…