87. rész. Ez fura.

Hamar odaértünk a szerelőhöz, akinél itt Kölnben javíttattam mindig az autómat. Megkértem, mérje fel a kárt, és minél előbb intézze el, hogy olyan állapotban legyen, mint ha vadonat új lenne.

-          Kész is vagyok. – mentem ki Georghoz.

-          Mehetünk?

-          Aha.

-          Te félsz.

-          Persze, hogy félek.

-          Nem kell. Nem száguldozok.

-          Egyébként nem kötekedés képp vagy hasonló, de mióta is motorozol?

-          Fél éves hobbi nagyjából. Ez a kis drága két hete van meg nekem.

-          Na jó, bízom benned.

-          Ez a beszéd. – nyomta a kezembe a sisakot.

Nagy nehezen beletuszkoltam a fejem és felültem Georg mögé. Ő beindította, én pedig a derekára tettem a két kezem.

Féltem-e? Nem kifejezés. Sosem éreztem magam biztonságban egy olyan járművel utazva, ami nem fog engem körbe, és amit nem én uralok, sőt a működési elvével sem igazán vagyok tisztában. Ide tartozik a hullámvasút, a libegő és a motor.

Egyre jobban simultam rá Georgra és öleltem körbe a derekát. Jó érzés volt, így kevésbé koncentráltam az útra magára. Fél óra alatt értünk Essenbe, ahol lejöttünk a sztrádáról és Georg lelassított, hogy halljuk egymást.

-          Mond, merre menjek.

-          A centrum táblánál fordulj jobbra.

-          Igenis.

Egyre közelebb értünk a házunkhoz, és én egyre biztosabb voltam abban, hogy még nem akarok hazamenni.

-          Nem vagy éhes? – kérdeztem.

-          Hát ennék valamit.

-          A vendégem vagy, ha a következő utcán bemész balra.

-          Balra? – kiabálta.

-          Igen.

-          Igenis. – ismételte és mikor meglátta az éttermet leparkolt.

-          Huh.

-          Mi az? – kérdezte, mikor leállította a motort és levette a bukósisakot.

-          Túléltem.

-          Mondtam, hogy nem vészes.

-          Többet azért nem kockáztatok.

-          És innen hogy fogsz hazamenni?

-          Öt perc gyalog. – mosolyogtam végre megszabadulva a sisakomtól.

-          Cseles.

Mikor bementünk, egyből rájöttem, hogy talán ez mégsem volt jó ötlet. Itt engem is és Alant is ismernek. Szoktunk itt enni és valószínűleg elég hülyén fog lejönni, hogy egy másik férfival vacsorázom.

-          Nem akarsz inkább a szabadban enni?

-          Felőlem.

-          Akkor tudok egy jobb helyet. – fordultam vissza az ajtó felé.

Végül egy hamburgeresnél kötöttünk ki pár méterre onnan, ahol megrendeltük a hamburgereinket és leültünk a kajálda előtt egy padra.

Kezdtem feszengeni, véget ért a mámor. Itthon vagyok, nem messze a házunktól és Georgal eszegetek. Nem vagyok normális. Ezt nem szabadna.

-          Baj van?

-          Ez fura. Hogy itt ücsörgünk egymás mellett.

-          Hát ha beszélgetnénk talán kevésbé lenne fura.

-          Gondolod? – pirultam el.

-          Én örülök, hogy újra találkoztunk. – nézett a szemembe.

-          Mit dolgozol? – kérdeztem tőle hirtelen, mivel semmi jobb nem jutott eszembe.

-          Műsort vezetek egy rádiónál. Reggeli műsor a kollégámmal, akit már volt szerencséd megismerni.

-          Ismerős volt a hangja. – esett le.

-          Hát igen. Sokan vannak ezzel így.

-          Hogy kerültél oda?

-          Miután hazajöttem New Yorkból rájöttem, hogy hangszerüzletet nem nyithatok. – mosolygott. – Úgyhogy gőzerővel kutattam meló után. David találta végül meg Adamet, aki jó ötletnek tartotta engem felvenni maga mellé. Ez a rövid történet. Azóta minden reggel hattól tízig szórakoztatom az embereket, akik hajlandóak a mi adónkra tekerni a rádiójukat.

-          Melyik rádió is ez?

-          102.4.

-          Talán egyszer én is meghallgatom egy műsorod.

-          Ez kedves.

-          És te mit csinálsz itt? Mivel töltöd az időd?

Válaszomat jól meg kellett fontolnom. Úgy tűnt, nem igazán van tisztában életem fontosabb részleteivel. Valószínű, hogy Lina nem avatta be mindenbe.

A telefonom csörgése zökkentett ki.

-          Igen? – vettem fel és közben felálltam, hogy kicsit arrébb tudjak sétálni.

-          Na mi a helyzet? – érdeklődött Alan.

-          Semmi. Kitöltöttük a betétlapot.

-          Helyes. Ha hazamegyek, elviszem a szerelőmhöz.

-          Már elvittem az enyémhez.

-          Kölnben?

-          Igen.

-          És most hol vagy?

-          Már itthon.

-          Hogy jutottál haza?

Erre a kérdésre nem számítottam. A válaszomra pedig nem készültem fel eléggé.

-          Egy barátom hazahozott.

-          Milyen barátod?

-          Hát Gustav. – vágtam rá, és Georg felé néztem remélve, hogy nem hallja-e a beszélgetést. – Lina férje.

-          Értem.

-          Most leteszlek. Le akarok zuhanyozni és bebújni az ágyba. Hosszú napom volt.

-          Jól van. Holnap beszélünk.

-          Rendben. Szia. – tettem is le gyorsan.

Kidobtam a hamburgeremhez tartozó szalvétát és visszasétáltam Georghoz.

-          Bocs.

-          Semmi probléma. Viszont nekem mennem kéne. Megígértem Tomnak, hogy elmegyünk valahova és innen még haza is kell navigálnom magam.

-          Hát jó. Köszönöm a fuvart.

-          Én pedig a vacsorát. – állt fel.

Már megint eljött az a bizonyos, nem tudjuk, hogyan váljunk el, mit mondjunk.

-          Akkor szia. – búcsúzott egyszerűen és felszállt a motorra.

Csak néztem utána, míg lassan kihajtott az utcából. Megfordultam és elindultam haza.

Pár másodperc után hallottam, mikor újra befordult az utcába, nem túl halk járművével és mellém gurul.

-          Látlak még valamikor, ami nem lenne véletlen?

-          Jó lenne. – feleltem nem gondolkodva, csupán elveszve szemeiben.

-          Akkor mondjuk, felhívlak valamelyik nap.

-          Holnap? – kérdeztem vissza enyhén bezsongva a tudattól, hogy újra láthatom őt.

-          Holnap. – bólogatott.

-          Szia. – köszöntem el és gyorsan elindultam hazafelé, hogy véletlenül se láthassa rajtam azt az idétlen vigyort, ami görcsbe rántotta az egész arcomat és hazáig letörölhetetlen is maradt.