89. rész. Emlékszem az elsőre…

Gyermekded módon vártam a telefonhívást. Izgultam, mint egy elsőbálozó. Gondolkodtam, hova megyünk majd, mit fogunk csinálni, miről fogunk beszélni és elsősorban azért aggódtam, hogyan fogom eltitkolni előle, hogy nem igazán vagyok szingli…

Dél volt már mikor végre megcsörrent a telefonom.

-          Igen? – kaptam fel, alighogy az első csengés véget ért.

-          Szia.

-          Szia.

Kisebb csend következett, majd nevetés.

-          Már hétkor hívni akartalak, de gondoltam nem nyomulok annyira.

-          Úgy nyolc óta lesem a kijelzőt. – vallottam színt én is, ha már ő is így tett.

-          Akkor hogy megtartsam a formalitást, mi a terved mára?

-          Lássuk csak. Hát ma már nincs dolgom. Neked?

-          Nekem sincs. Nincs kedved együtt ebédelni?

-          Végülis miért ne.

-          Hol találkozzunk és mikor?

-          Legkorábban úgy háromnegyed óra múlva tudok Kölnben lenni.

-          Én ugyanúgy Essenben.

-          Megyek én oda, ott több helyet ismerünk. Habár ott nagyobb az esély arra is, hogy összefussunk valakivel.

-          Elutaztak a számodra nem kívánatos lakótársaim már tegnap előtt.

Elgondolkodtam, és mosolyogni kezdtem.

-          Mi az? – kérdezte kíváncsian.

-          Azt mondtad tegnap, hogy Tomhoz sietsz haza.

-          Lebuktam.

-          Le bizony. De gondolom, nyomós okod volt, így megértelek.

-          Köszönöm.

-          Akkor egy óra múlva ott vagyok. Hol is legyek pontosan?

-          Nővérem étterme?

-          Tökéletes választás.

-          Egy első randihoz.

-          Egy első randihoz. – ismételtem belülről jövő boldogsággal a hangomban.

-          Akkor ott várlak.

-          Sietek.

-          Szia.

-          Szia. – tettük is le.

Rég nem tapasztalt érzés járta át a testem, a telefonhívás előtti izgalom mit sem enyhült, sőt talán még erősödött is. Negyed órám volt kiválasztani, mit fogok felvenni, de szerencsére amilyen elővigyázatos vagyok, már kitettem reggel ébredés után három lehetséges szettet. Most mindhármat felpróbáltam és illegettem magam kicsit a tükör előtt, majd kiválasztottam a legkényelmesebb, szűk pánt nélküli egybe ruhát, egy magas sarkú szandállal és el is indultam.

-          Ne haragudj, dugó volt a nulláson. – szabadkoztam, mikor negyed órás késéssel kiszálltam az autómból az étterem előtt.

-          Már megint ezt csinálod. – bólogatott.

-          Mit?

-          Mint akkor New York-ban. Túlöltözöl engem.

-          Ne haragudj. – jöttem zavarba.

-          Hogy haragudnék? Gyönyörű vagy.

-          Na jó, te meg ezt ne csináld megint.

-          Mégis mit?

-          Elkényeztetsz, és beképzeltté teszel.

Az étteremben Georg nővére nagyon kedvesen fogadott. Szinte ugyanazzal a lelkességgel, mint mikor először jártam itt. Mintha nem is telt volna el egy év, mintha nem is történt volna, az ami. Minden olyan volt újra. Kicsit feszengtünk az elején, de hamar oldódtunk, miután Georg az ebéd megrendelés előtt egy-egy bögre kakaóval jött elő a konyhából.

-          Tejivó partner. – jutott eszembe ez a rég használt jelző kettőnk kezdődő kapcsolatára.

-          Még mindig nem szoktam le róla. De ha egyszer rátalálsz egy társra, aki hasonlóképp elvetemült, ha az esti tejezésről van szó, utána egyedül már nem az igazi.

-          A számból vetted ki a szót.

Nagyon finomat ettünk, és nagyon jót beszélgettünk. Megtudtam azt is, hogyan került elő újra Amerikából, hogy szerzett állást a rádiónál, hogy telt az elmúlt egy éve.

Nem tudtam, én mit mondhatok el neki. De elmeséltem, mi történt velem, miután összevesztem Linával és elhagytam a várost. Elmondtam neki, hogy utazgattam, világot láttam, csak mentem és mentem mindenfelé, mert nem voltam hajlandó sem visszamenni Kölnben, sem valahol letelepedni újra és előröl kezdeni mindent. Itt nem tértem ki rá, hogy párizsi utazásom alkalmával találkoztam a jelenlegi férjemmel, de az ilyen apró részleteket kivéve emlékeimből, nagyjából mindent elmeséltem neki.

Valahogy olyan természetesnek tűnt ott ülni vele és a múltról beszélgetni. Persze nem jött szóba elválásunk előtti közös múlt, csak az azutáni. Talán arra még nem készültünk fel. Én dühös voltam rá nagyon, mikor ég veled üzenetet írt és láttam rajta, hogy ő sem sebek nélkül távozott akkor. De annak a beszélgetésnek még nem jött el az ideje. Túl friss, ami most van ahhoz, hogy felhánytorgassuk a régi dolgokat.

Egy öleléssel váltunk el a parkolóba, beszálltam Alan autójába, lekaptam a magassarkúmat és elindultam.

Eszembe jutott, hogy ha nem a saját kocsimmal megyek, talán rákérdez, kié, de nem így lett. Megkönnyebbültem.

Mivel Alan itthon hagyta a laptopját, este egy órán keresztül diktáltam neki a fontosabb papírok tartalmát telefonon. Szoktunk ilyet, elég szétszórt, és pont ezért szoktam én bepakolni neki mindent, amire csak szüksége van az utazásra. Ezúttal én is kicsit elkalandozva pakolásztam neki és el is felejtettem a laptopot. De nem baj, legalább nem unatkoztam.

Már nem volt más hátra a zuhanyzás és pizsibe bújás után, mint a tejivás. Leültem a kis fotelembe a bögrémmel és a telefonommal.

„Emlékszem az elsőre…te egy boxerben én egy szál bugyiban J”

„Azt míg élek nem fogom elfelejteni. Beleégett a memóriámba… Én még nem vagyok túl a mai tejezésen, a Shootersben vagyok pár haverrel. De neked kellemes perceket kívánok ;)”

„Bocs a zavarásért. Jó szórakozást nektek.”

„Nem emlékszem olyan esetre, mikor Te zavartál volna. Adj tíz percet és maradj ott, ahol vagy!”

„Úgy lesz.”

És tényleg úgy is volt. Ott maradtam és vártam. Alig tíz perc múlva megcsörrent a telefonom.

-          Szia. – vettem fel.

-          Na most már itthon vagyok. Hol a bögrém? Meg is van. Tej. Az is meg van. És már kész is. Itt vagyok.

-          Ütős buli lehetett.

-          Azt bármikor bepótolhatom.

-          Ezt is.

-          Prioritást élvezel.

-          Köszönöm.

-          Szóval az első alkalom. Befurakodtam a házatokba a tudtod nélkül, kisurrantam a konyhába és lenyúltam a tejed. Te pedig egy szál bugyiban tipegtél be. Én levegőt venni nem mertem és esküszöm csak egyszer egy pillanatra néztem rád.

-          Aztán odaadtad a pólód. Miután én viszont elvörösödve végigmértelek.

-          Bár akkor elkaptalak volna, mikor először megláttalak a sorompónál. Mettalicát üvöltettél gerjesztve a begyöpösödött népet, én meg csak álltam és néztem és nem hittem a szememnek, hogy létezel.

-          Én meg azt hittem követ valaki.

-          Felhívtam Tomot, hogy kések, mert megtaláltam az igazit. De te az ő háza elé gurultál be.

-          És úgy néztél rám, mint aki szellemet látott.

-          Hiányoztál. – jelentette ki halkan, de magabiztosan pillanatnyi hallgatás után.