90. rész. Reggel hazahozlak.

Mikor kimondta, hiányoztam, leblokkoltam. És hülyén reagáltam:

-          Hű mennyi az idő. Korán kelek reggel. Nem haragszol, ha most elbúcsúzom?

-          Dehogy. – felelte zavartan.

-          Jó éjt. – tettem is le gyorsan.

Egyszerűen akkor abban a pillanatban nem mondhattam ki, hogy ő mennyire hiányzott nekem és hogy mikor megláttam újra, azt kívántam, bár ő lenne, aki most velem él, bár ő venne feleségül, bár ő lenne, akivel leélem majd az életem. De mikor béna kifogásomat egy zavarodott ’dehogy’ követte, szívem szerint felhívtam volna, hogy mégis közöljem vele. Tudtam, nem fog hívni, mert most megbántottam. Kiöntöttem, ami a bögrémben maradt és elvonultam aludni. Reggelre viszont elkészült a tervem. Elmegyek hozzá, meglepem, és bocsánatot kérek. Elmondom neki, hogy ő is hiányzott nekem, de ez gyors tempó ahhoz képest, hogy egy év után még csak pár napja találkoztunk újra.

Így is tettem. Megreggeliztem, kávéztam, letusoltam és elindultam hozzá. Kicsit izgultam, hogy fog fogadni, mit fog szólni és meg fogja-e érteni, amit közölni akarok.

Leparkoltam a régi házunk előtt és az ajtóhoz sétáltam. Bekopogtam és vettem egy mély levegőt, amit egy pillanat töredéke alatt fújtam ki, mikor az ajtó kinyílt és Tommal találtam szembe magam.

-          Gondolom nem rám számítottál. – vigyorgott.

-          Nem igazán. – feleltem kicsit összekapva gondolataimat.

-          Georg nincs itthon, de mindjárt jön. Megvárod itt? – ajánlotta fel, mintha csupán a legjobb haverja ismeretlen, ám szimpatikus barátnője lennék.

-          Inkább nem.

-          Ugyan, gyere be. Azt nem mondom, hogy érezd otthon magad, elég hülyén jönne ki. – próbált humorizálni velem.

-          Mindegy, majd felhívom.

-          Viki, te most tényleg zavarban vagy?

Viki… soha nem hívott Vikinek. Valahogy az ő szájából a nevem idegenként csengett.

-          Viki? – jött elő érdeklődve Bill is, hogy teljes legyen kényelmetlen érzésem. – Szia. – mosolygott. – Bejössz?

-          Nem akar bejönni. – válaszolt helyettem Tom.

-          Szia. – köszönt a hátam mögül hirtelen Georg, amitől összerándultam. – Hát te?

-          Hozzád jött. – mosolygott Bill.

-          Na jó, én itt sem vagyok. Sziasztok.

-          Örültünk. – szólt utánam Tom, de én már meg sem fordultam.

Már épp elértem a kocsimig, mire odaért Georg is.

-          Most hova rohansz?

-          El innen.

-          Csak szívja a véred.

-          De nincs erre szükségem. Hülyeség volt idejönnöm. – kerültem őt ki, hogy a kilincshez férjek.

-          Attól függ, miért jöttél. – mosolygott.

-          Már mindegy. Tényleg. Bocs, hogy zavartam. – szálltam végre be.

-          Ezt befejeznéd?

-          Mit?

-          Ezt a zavartam dumát. Ha tudom, hogy jössz, szólok, hogy Tomék itthon vannak.

-          Mondom, hülyeség volt.

-          De ha nem lettek volna itt, mit szerettél volna?

-          Francba. – állítottam le a motort. – Én csak elszúrtam tegnap és bocsánatot akartam kérni. Azt mondtad, hiányzom, én meg bepánikoltam. Pedig te is hiányoztál nekem, és erre csak akkor jöttem rá, mikor megláttalak múltkor a Shootersben. De sokminden változott és nem tehetünk úgy, mintha ez tök természetes lenne. És küld már el Tomékat az ajtóból, mert komolyan kiborulok mindjárt. Valahogy félúton elfelejtettem, hogy nem csak te vagy a múltam azon része, ami elől elmenekültem.

-          Ez új szokás. – mosolygott kitartóan, megszakítva monológom.

-          Mi?

-          Hogy egy levegővétellel hadarsz el annyi mindent, amit az agyam szinte képtelen felfogni. Viszont az a régi, hogy túlreagálsz mindent.

-          Nem mehetnénk el innen?

-          Dehogynem. Lerakom a holmimat és mehetünk. Egy perc, el ne tűnj.

-          Rendben.

Felkapta a földről az imént letett zacskókat és bement a házba.

-          Na én megyek srácok, itt az ebédetek.

-          Várj már. Mi van most veletek? – érdeklődött Bill.

-          Semmi. Kicsit kiakadt, hogy Tommal találkozott.

-          Jó volt kicsit szívni a vérét. Láttad volna az arcát, mikor meglátott. Azon gondolkodott melyik irányba rohanjon sikítozva. – nevetett Tom.

-          Figyelj haver. Most kérdezem meg utoljára, és bármit mondasz valószínűleg hallgatni fogok rád, úgyhogy légy tekintettel arra, hogy ő álmaim nője. Én most elmegyek vele, és azon leszek, hogy folytassuk azt, amit abbahagytunk akkor. Szeretem őt, és vele akarok lenni, úgyhogy mond meg őszintén, nem zavar-e majd, hogy velem látod.

-          Engem nem. De szerintem ezt tőle is meg kéne kérdezned. Nem viselte valami jól a viszontlátást.

-          Kössz. – ölelte meg Tomot. – Na megyek. Sziasztok. – csukta is be maga mögött az ajtót.

Odakocogott a kocsimhoz és beszállt mellém.

-          Hova megyünk?

-          Hozzám. – feleltem.

-          Várj, akkor megyek saját kocsival.

-          Minek?

-          Valahogy haza kell majd jönnöm.

-          Reggel hazahozlak. – feleltem tudatva hanglejtésemmel és testbeszédemmel, hogy vele akarom tölteni az egész napot, sőt az egész éjszakát.

Nem akadt fent ezen a kijelentésemen, csupán rám nézett, mélyen a szemembe elkomolyodott arccal. Elindultam felé és ő is énfelém. Arcomra helyezte jobb kezét, lehunyta a szemét és megcsókolt. Egyetlen csók után elváltak ajkaink, homlokát az enyémhez nyomta és csak pár másodperc után volt hajlandó kinyitni a szemét.

-          Szia. – suttogta mosolyogva.

-          Szia.

Az ajkamba haraptam, sóhajtottam egyet és beindítottam újra az autót.

Negyven perc. Szinte rekordidő alatt értem haza. Beálltam Alan kocsijával a garázsba és kiszálltunk.

-          Menjünk fel. – nyitottam ki a garázsból a lakásba vezető ajtót. – Iszol valamit? – kérdeztem mikor a nappaliba értünk.

-          Mindjárt. – válaszolta és magához húzott.

Átölelt. Felemelte kezeimet és a nyaka köré fonta, arcát a vállam hajlatába fúrta és szorosan ölelt magához.

Iszonyú jól esett. Hozzáérni, hozzábújni és érezni az illatát. Csak ölelni és ily módon közvetíteni minden létező érzelmet, ami kavarog bennem.

Kibújtam öleléséből, a szemébe néztem és megcsókoltam. Ezúttal hosszan, szenvedélyesen.