91. rész. Már megint.

Ott, abban az ölelésben, abban a csókban összeforrva, újra egymásra találva, döntöttem. Eldöntöttem, hogy ma elmegyek innen Georgal vissza Kölnbe, vagy bárhová, csak együtt lehessünk. Nekem ő kell és senki más.

A hálóba vezényeltem magunkat csókolózás közben, ő pedig felemelt a karjaiba és óvatosan tett le a hatalmas franciaágyba.

Gyengéd volt és érzéki. Szerelmes és gondoskodó. Minden egyes érintésétől kirázott a hideg és minden egyes csókjától úgy éreztem, a végtelenségig tudnám ezt folytatni vele. Ki akartam mondani. Akartam, hogy tudja, szeretem. De tudtam, előbb mást is tisztáznunk kell.

-          Várj, várj. – toltam kicsit el magamtól.

-          Mi az? – nézett rám értetlenül.

-          Valamit el kell mondanom.

-          Szívem! Megjöttem! – hallottam ebben a pillanatban annak az embernek a hangját, aki most abszolút nem hiányzott innen.

-          Ez ki?

-          Ezt akartam mondani. – bújtam ki alóla és elé nyújtottam a kezem, hogy észrevegye a gyűrűt az ujjamon. – Férjnél vagyok.

Ahogy rámnézett, az leírhatatlan. Csalódás, düh, gyűlölet keveredett abban a tekintetben.

-          Ezt nem hiszem el. – pattant ki az ágyból és elindult kifelé.

-          Ne! Kérlek, várj! Megmagyarázom! – siettem utána.

A nappaliban Alanbe futottunk mindketten.

-          Gratulálok. – közölte vele Georg, majd becsapta maga mögött az ajtót, ami még hosszan rengett utána.

-          Oké ez ki a fene volt? – nézett utána Alan.

-          Basszameg! – söpörtem le a karommal egy mozdulattal az előszobai asztal tartalmát.

-          Mi folyik itt? – emelte fel hangját.

-          Ő Georg. Egy régi ismerős.

-          És mit keresett itt? Mit keresett a hálószobánkban?

-          Sajnálom. Én próbáltam. Én nem hittem, hogy… nem gondoltam.

-          Oké, szedd össze magad és magyarázd meg mi a fene folyik itt.

-          Nem mehetek hozzád. – lábadt könnybe a szemem.

-          Miatta? Emiatt a…

-          Szeretem. – vágtam a szavába.

-          Na jó itt valami nem stimmel. A feleségem, aki a következő esküvőnket szervezi éppen, itthon van egyedül, én pedig sietek haza hozzá. Mikor hazaérek, egy idegen pasas rohan ki a hálószobámból, elviharzik, a feleségem pedig közli velem, hogy őt szereti. Mennyi időt voltam távol?

-          Sajnálom. Nem hazudhatok magamnak, és neked sem.

-          Vele csaltad meg az előző vőlegényed is?

Csak bólogatni tudtam potyogó könnyekkel.

-          Hát ez fantasztikus. Akkor én most elmegyek egy kis időre. Pár nap múlva jövök és kérlek, addigra ne légy itt a házamban.

-          Sajn…

-          Nem! Ne sajnáld egy percig sem. Nem kell a sajnálatod. – szólt még utoljára hozzám, majd ő is kiment az ajtón és ő is becsapta maga után.

Georg nem vette fel nekem a telefont, akárhányszor hívtam. A sokadik után már nem is volt elérhető a száma. Kikapcsolt.

-          Lina! – dörömbölt házuk ajtaján.

-          Hé haver, mások is laknak a környéken. – nyitott ajtót Gustav.

-          Hol van?

-          Itt vagyok. – jött elő Lina is.

-          Férjnél van! – kiabált rá, mire Lina csak lehajtotta a fejét. – Tudtad? Basszus te tudtad!

-          Na jó, mi van? – próbált bekapcsolódni Gustav.

-          A drága nejed össze akart hozni a barátnőjével úgy, hogy tudta, a barátnője férjnél van, sőt vele él Essenben. Ezt nem hiszem el!

-          Hát ezt én sem. – vetett lesújtó pillantást nejére Gustav.

-          Én csak azt akartam, hogy…

-          Nem érdekel. Hogy gondoltad? Játszunk egyet megint az idióta Georgal, ő még úgyis vakon szereti Vikit?

-          Nem boldog azzal a pasival. Veled az lenne.

-          De hogy jutott eszedbe eltitkolni előlem, hogy férjnél van? Direkt megkérdeztelek, emlékszem jól, hogy van-e valakije. Mire te azt felelted, nem, nincsen. Megkérdeztem, Lina elmondanád, ha lenne? Mit válaszoltál? Hogy persze. Hát kérdem én, az, hogy férjnél van, nálad nem meríti ki a van valakije fogalomkört?

-          Nem mondhattam el. Gondoltam, majd ő elárulja.

-          Hát nem árulta el. Úgy két órával ezelőtt nyitott ránk a férje a házukban, mikor Viki az orrom alá dugta a gyűrűjét és közölte, hogy férjnél van. Hát megint ezt játsszuk? Megint én vagyok a srác, akivel csaljuk a pasinkat? Már megint kihasznált, már megint pofára ejtett.

-          Szeret téged.

-          Aha. Meg még rajtam kívül megint valaki mást is. Na nem. Én ebből nem kérek még egyszer. Kössz Lina, igaz barát vagy, akire lehet számítani. Neked öntöttem ki mindig a lelkem, hozzád jöttem, mikor majd beleőrültem a hiányába, téged hívtalak, mikor úgy éreztem, belehalok, ha nem látom őt azonnal. Erre ezt teszed velem. Soha senkivel nem osztottam meg ilyen dolgokat, csak veled. Te meg hátba szúrsz? Kössz. – nézett még utoljára szomorúan Linára, majd kisétált az ajtón.

-          Én csak…

-          Édesem. Hagyd. – szólt rá Gustav. – Igaza van.

-          Jót akartam. – fejezte be mégis a mondatát.

-          Csak az eszköz nem volt túl célravezető.

-          Felhívom Vikit.

-          Mi lenne, ha ezúttal kimaradnál ebből?

-          Ő a barátnőm.

-          Nem fogom fel, hogy neked mért ilyen barátnőre van szükséged.

-          Szereti Georgot. Gondolom nem tudta, hogy mondja el neki Alant. De vele akar lenni. Én tudom. Viki nem rossz ember, nem akarja bántani őt, csak össze van zavarodva.

-          Az a nő mindig össze van zavarodva.

-          Szüksége van rám.

-          Neki arra van szüksége, hogy küzdenie kelljen valakiért. Arra van szüksége, hogy értékelni tudja, ha valaki mindent megadna érte. Helyre kell őt rakni, nem támogatni és asszisztálni a szemétségeit.

-          Az én hibám.

-          Ne mártírkodj, inkább gondolkozz el azon, hogy fogod visszaszerezni Georg bizalmát.

Ott maradtam egyedül már megint… Ugyanabba a hibába estem másodszor. Nincs mentségem. Elszúrtam és ki tudja, helyre tudom-e hozni. Georg helyében én az életben többet nem állnék szóba magammal. És talán ő is erre a döntésre jut majd.

-          Igen? – vettem fel egy idő után folyton csengő telefonom.

-          Na végre. – szólt bele Lina.

-          Szia.

-          Georg itt járt nem rég.

-          Elszúrtam Lina. Alan hazajött pont mikor el akartam mondani Georgnak, hogy férjnél vagyok, de vele akarok lenni. Az egyik pillanatban az volt a tervem, hogy elválok Alantől és Georgal élek majd boldogan, a másik pillanatban Georg elment, Alan pedig közölte, hogy van pár napom kiköltözni a házából. Megint ugyan az. Itt vagyok egyedül, kereshetek új lakást, költözhetek el és kezdhetek megint mindent előröl.

-          Georg megnyugszik.

-          Nem Lina, nem fog. Te nem láttad, hogy nézett rám. Hazudtam neki és hagytam elmenni már megint.

-          Feladod? Nem is küzdesz?

-          Sosem fog megbocsátani. És meg is értem.

-          Dehogy érted meg. Ő hagyott faképnél, pedig meg lett volna a lehetősége, hogy melletted legyen, mikor lebuktatok. Ő nem adott esélyt neked, hátha vele leszel. Majd meg fog hallgatni, te szépen elmondod, amit akartál, és minden rendben lesz. Azzal, hogy újra felkerestelek, kockáztattam. A férjem háta mögött tettem, az akarata ellenére és nem csak azért, mert hiányoztál. Azért is, mert Georg velem osztotta meg egy éven át, hogy mennyire hiányzol neki, hogy mennyire szeret és tőlem kért tanácsot. A hátatok mögött cselekedtem, és ez rossz ötlet volt tőlem, de nem hagyhatom, hogy feladd. Nem teheted. Nem tehetitek.