9. rész. Én félek Tom.

***

Iszonyúan fájt beszélnem az életemről, de mióta itt vagyok, Tom az első ember, akit érdekel. És valamiért megbíztam benne. Tudtam, úgy sem segíthet, tudtam, csak sajnál, de most először ez jól esett. Megértő volt és kedves. Mélyen a szemembe nézett a lábaim előtt guggolva és én elvesztem. Egy pillanat alatt úgy éreztem, számíthatok rá. Ő az a férfi, aki nekem kell, akire szükségem van. Megijedtem attól, amit a szemében láttam. Eltökélt volt és segíteni akart rajtam. De én nem akartam őt bajba keverni. Tudom, hogy Arthur mire képes, és ha belemélyülök ebbe a valamibe Tommal, akkor annak komoly következményei lehetnek.

Azt mondtam, fázom, hogy végre felálljon, és ne nézzen így a szemembe. Azonnal takarót hozott nekem és átültünk a hintaágyba.

Megdöbbentő őszinteséggel beszélt magáról. Arról, hogy volt egy együttese, ami azért oszlott fel, mert ő drogfüggő lett. Azt mondta, nem tud mit kezdeni magával azóta és igazából nem is akar, mivel meg van mindene. Gazdag srác, megteheti, hogy nem dolgozik, csak szórja a pénzét, amit évek alatt összegitározott.

Bevallotta, hogy mitől fél a legjobban. Attól, hogy az öccse csalódni fog benne újra. Egyből tudtam, mit érez. Láttam a szemében a megbánást, a szánalmat. Láttam a szemében, hogy bízik bennem. Arra gondoltam, mennyire meg szeretném csókolni. De sosem voltam kezdeményező típus. Eddig mindig pofára estem. Nem tudom, ő most csak sajnálatból van itt velem, vagy azért mert tényleg velem akar lenni.

Mikor megkérdezte milyen az otthoni életem, újra belém hasított az a szűnni nem akaró fájdalom. Az ok, amiért eljöttem otthonról, az, ami ott vár rám…

Csak annyit feleltem, zavaros. Nem akartam beszélni róla. Nem azért, mert nem volt semmi köze hozzá. Attól tartottam, ha elmesélek mindent, abba belerokkanok. Így is hosszú hónapok óta próbálom magamban tartani és nem összeomolni.

-          Talán egyszer ezt is elmondod majd. – mosolygott és nem faggatott tovább.

-          Köszönöm. Mindent.

-          Nem tettem semmit.

-          Nem is tudod, mennyi mindent tettél. – sóhajtottam. – De ígérd meg, hogy nem próbálsz beleavatkozni. Ne akarj megmenteni.

-          Ezt sajnos nem ígérhetem meg.

Az arcomra tette a kezét és tekintete mélyen az enyémbe hatolt.

-          Nem tudom miért, de vigyáznom kell rád. Talán te vagy az én küldetésem, hogy végre tegyek valami jót is. Nem tudom, de nem hagyhatom, hogy így élj tovább.

Eddig bírtam. Arcomon ismét könnycseppek hulltak alá. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam finom, puha ajkait. Visszacsókolt. Olyan érzékien és mégis épp eléggé vadul ahhoz, hogy egész testemmel kívánjam őt. Ettől az érzéstől észhez tértem és hátráltam.

-          Ezt ne. Én… megyek.

-          Mi van? Mi? Ne. – hadakozott, mikor felálltam a hintaágyból.

-          Mennem kell. Ezt nem lehet.

-          Mégis mit?

-          Ezt így. Én nem… én félek Tom.

-          Mitől? – állt fel és megfogta a kezem.

-          Attól, hogy… Kérlek, hagy menjek. – rántottam ki kezem a kezéből. – És kérlek, ne gyere utánam.

Csak nézett rám és nem válaszolt semmit. Megfordultam és elmentem.

Egy pillanatra elgyengültem és féltem, rossz vége lesz. Jobb, ha inkább elfelejt, és nem akar segíteni rajtam. Jobb, ha nem keveredik ebbe bele. Nem akarok bele szeretni és attól rettegni, hogy elveszítem.

Sokáig bolyongtam, volt mit kiszellőztetnem a fejemből. Ahogy végre megnyíltam valakinek, feltépte az összes sebet. Miért? Miért jöttem el otthonról? Miért hagytam mindent elveszni? Felelőtlen voltam és hagytam, hogy az a hatalmas csalódás felül kerekedjen rajtam. Legyőzött az önsajnálat. De fiatal voltam és kilátástalannak éreztem az életet. Most pedig itt vagyok és nincs kiút. Ha egyszer talán összegyűlik annyi pénzem, hogy kivásároljam magam Arthurtól, akkor egyből hazamegyek és megpróbálom helyrehozni az életem. De az még messze van. Egyelőre még nincs annyi pénzem, hogy Arthurnak megérje elengedni engem. És ki tudja mikor lesz? Nem egyszerű úgy okoskodni és félretenni, hogy ő ne tudjon róla. És ha egyszer lebukok, nekem annyi.

És Tom. Ez a srác totál más, mint amit kívülről mutat. Ő is a droghoz fordult segítségért és ezt vállalja egy olyan idegen ember előtt, mint én vagyok. Azért beszélt magáról, mert én is őszinte voltam hozzá. És az a csók. Nem is tudom mikor csókolt valaki így utoljára.

Már hajnalodott, mikor a házamhoz értem. Leo ott aludt a kocsijában, ahol szokott. De ez most megnyugvással töltött el. Látta hogy nem vagyok itthon, de nem jött el megkeresni. Valószínűleg azért, mert nem tudja, hol lakik Tom. Ez jó. Nagyon jó.

Felmentem és ruhástul dőltem az ágyamba.

Reggel kopogásra ébredtem, amiből tudtam, hogy biztos nem Arthur az. Kitotyogtam és ajtót nyitottam.

-          Jó reggelt. – tártam ki az ajtót Leónak.

-          Szia. Arthur azt üzeni, hogy ma szabadnapot kapsz.

-          Köszi. – néztem rá megkönnyebbülve.

-          Akkor szép napot. – még utoljára körbe nézett a lakásban és elment.

Szabadnap… kedves jelző. Mindegy. A lényeg, hogy ma nem kell ott vonaglanom a klubban. Egész nap magam lehetek.

Bezártam az ajtót, eresztettem vizet és befeküdtem a kádba. Kétszer engedtem újra a langyosodó vizet, és másfél órát áztattam magam. Nagyon jól esett. Felvettem a melegítőnadrágomat egy laza toppal, belebújtam az edzőcipőmbe és lementem. Sétáltam egy nagyot, mekiben vettem reggelit, amit egy parkban lévő padon fogyasztottam el.

Egész nap Tomra gondoltam. Arra, hogy vajon ma is ott van-e a klubban. Vajon keres-e engem, miattam ment-e le, ha lement.

Tudtam, ki kell őt vernem a fejemből. Fontosabb dologra kell koncentrálnom, nem terelheti el a figyelmem. És neki is jobb, ha nem kerülünk ennél közelebb egymáshoz. Így ő is biztonságban van. Ha ott lesz, mikor én, majd nem foglalkozom vele, nem nézek rá a kelleténél többször és egyáltalán nem lépek vele kontaktusba. Nem engedhetem meg magamnak. Ha Arthur megneszeli, hogy Tom mindent tud, ha esetleg azt hiszi, hogy van köztünk valami, nem tudom, mi lenne a vége. Úgy kezelné, hogy Tom visszaélt a bizalmával. Hisz Tom tudja, hogy én Arthurhoz tartozom, csupán csak Tom annyira a bizalmába férkőzött, hogy kölcsön adott neki. Arthur ezzel a rokonszenvét akarta bizonyítani neki.

Fogalmam sincs, hogy miért tiszteli őt ennyire. Hisz ő csak egy srác, aki lejár hozzá anyagért és néha ott fogyasztja el a társaságában. Talán Tom tudna neki ártani? Tart tőle valamiért? Lehet, hogy Tom tényleg tudna nekem segíteni?

Nem. Nem zavarhat össze. Nem kockáztathatok. Maradok az előző tervnél. Elfelejtem Tomot, nem foglalkozom vele és próbálom magam távol tartani tőle.

***

-          Talán egyszer ezt is elmondod majd. – hagytam abba a faggatását, mert láttam rajta, hogy ez már sok neki.

-          Köszönöm. Mindent. – suttogta.

-          Nem tettem semmit.

-          Nem is tudod, mennyi mindent tettél. – nagyot sóhajtott. – De ígérd meg, hogy nem próbálsz beleavatkozni. Ne akarj megmenteni.

-          Ezt sajnos nem ígérhetem meg.

Az arcára tettem a kezem és a szemébe néztem. Látni akartam azokat a csillogó szemeket.

-          Nem tudom miért, de vigyáznom kell rád. Talán te vagy az én küldetésem, hogy végre tegyek valami jót is. Nem tudom, de nem hagyhatom, hogy így élj tovább.

Arcának fehér bőrén, apró könnycseppek folytak végig. Közel hajolt hozzám és megcsókolt. Meglepett, de igazán vágytam az ajkaira, így visszacsókoltam. Csak ízlelgettem őt és ezúttal nem úgy, ahogy első csókunknál. Most nem a szexre hajtottam, most csak úgy csókolni akartam és vigyázni arra, nehogy félre értse a szándékom.

-          Ezt ne. Én… megyek. – távolodott el hirtelen tőlem, mintha szellemet látott volna.

-          Mi van? Mi? Ne. – ellenkeztem esetlenül, mikor felállt mellőlem.

-          Mennem kell. Ezt nem lehet.

-          Mégis mit?

-          Ezt így. Én nem… én félek Tom. – nézett rám újra azzal a rettegő tekintettel.

-          Mitől? – kérdeztem, felálltam és megfogtam a kezét.

-          Attól, hogy… Kérlek, hagy menjek. – kirántotta a kezét az enyémből és elindult. – És kérlek, ne gyere utánam. – szólt vissza, én pedig csak álltam, és hagytam, hogy elmenjen.