26. Láttad őt Bill?

****

-          Öcsi ez nekem már sok. Nem bírom elviselni, hogy az az undorító állat bármit megtehet vele. Előttem fogdossa, majd kijelenti, hogy mára az övé. Azt hittem megölöm, erre még hozzátette mellékesen, hogy neked is nagyon bejött.

-          Ne haragudj, nem akartam a hátad mögött, de nem láttam más megoldást. Nem hagytad volna, hogy oda menjek.

-          Persze hogy nem. Tudod te milyen emberek vannak ott? Tudod ki ez az ember?

-          Engem féltesz, de te minden estédet ott töltöd?

-          Te nem vagy odavaló öcsi.

-          Te sem.

-          Hidd el, ha nem lenne ott Viki, be nem tenném a lábam többé. De nagyon úgy érzem, hogy ma voltam ott utoljára.

-          Mire készülsz?

-          Fogom és elhozom onnan.

-          Mégis hogy gondoltad?

-          Este Vikinél lesz, az tuti. Ott nincs az összes testőr velük. Odamegyek, és egyszerűen csak elhozom őt. Ha kell beszélek Arthurral és kifizetek bármennyit, amennyit csak akar.

-          Gondolod, hogy egyszerű lesz?

-          Nem hiszem, de nincs más választásom.

-          Hát tedd, amit jónak látsz tesó, de lehetőleg ne keverd magad nagyobb szarba, mint szoktad.

Ezt a Billt szerettem. Ez a testvér hiányzott nekem annyira.

-          Kössz öcsi.

-          De estig még otthon leszel, nem?

-          De.

-          Akkor otthon találkozunk hamarosan. Kajáljunk együtt.

-          Oké, megvárlak.

Így is tettem. Megvártam, fel s alá mászkálva a házban, a fotelben ülve malmozva ujjaimmal, tv-t kapcsolgatva. Az idő egyszerűen nem akart eltelni. De legalább már jól voltam. Kitisztult a szervezetem viszonylag hamar és száz százalékosan elhatároztam, hogy ma este odamegyek és bármi is lesz, én elhozom onnan Vikit, mert egy nappal tovább sem vagyok hajlandó elviselni ezt és őt is tovább kitenni ennek. Nem.

Mikor végre Bill megérkezett, nem faggatott, nem próbált lebeszélni. Csak beszélgettünk, amit már elég rég tettünk így normálisan és kultúráltan vagdalózás nélkül. Habár nehezen tudta elterelni a figyelmem, de sikerült neki. Nem hiába. Ő a testvérem.

És végre eljött az este. Már nyolc óra volt, mikor úgy döntöttem, egy percet sem várok tovább. Bepattantam a kocsimba, megígértem még előtte Billnek, hogy bármi van, felhívom, sőt azt mondta, ha elhozom Vikit, jöjjünk ide, majd nyomtam a gázt és meg sem álltam a házig. Ott volt Leó a kocsijában ücsörögve és kiszállt, mikor leparkoltam mögötte.

-          Hát te? – kérdezte.

-          Itt van Arthur is?

-          Igen.

-          Felmegyek, és te hagyod. – jelentettem ki határozottan.

-          Mit akarsz ott fent?

-          Csak beszélek vele és elviszem magammal Vikit.

-          Nem úgy van az, haver.

-          Te hogy bírod ezt nézni? Hogy van ehhez gyomrod?

-          Én sem feltétlen önszántamból végzem a dolgom.

-          Akkor pláne. Nem kérlek, hogy engedj fel, mert mindenképp azt fogom tenni.

-          Ha elviszed őt, a papírjai úgy is Arthurnál vannak. Így, hogy tud rólatok, nem fogja könnyen elengedni veled.

-          Tudja?

-          Megnézte a felvételt, amin az öcséddel beszélgetnek rólatok, valami telefonról, amit tőled kapott és a megszöktetéséről.

-          Állj az utamból. – szóltam rá most már erélyesebben.

Tudtam, ha Arthur tudomást szerzett rólunk, akkor Viki most nagy bajban van.

-          Velem nem találkoztál.

-          Ha kell életemben nem láttalak.

Arrébb állt, szabad utat engedve nekem a kapu felé.

Hármasával vettem a lépcsőket felfelé egész a felső szintig, ahol már hallottam Viki sikítását. Elborult az agyam, magam sem tudom, hogy sikerült, de elsőre berontottam az ajtón. Jobbra nézve megláttam Arthurt a kanapén. Az adrenalin szintem hirtelen az egekbe szökött és már nem volt visszaút. Nekirontottam és levágtam a földre.

-          Rohadt szemét állat! – táraztam öklömmel, nyomatékosítva minden egyes szót.

Már nem gondolkodtam. Csak ütöttem a képét, rúgtam és ütöttem újra, ahol értem. Még csak nem is ellenkezett. A kézfejemet már nem éreztem, és minden egyes csapástól egyre jobban vérzett több helyen felszakadt arca. Hörgött és szuszogott.

-          Tom! – húzott vissza a mélyről, az önkívületi állapotból Viki erőtlen kiáltása.

Egyből balra néztem, és akkor láttam csak meg őt. A kanapén feküdt meztelenül, több sebből vérezve, felrepedt szájjal, kisírt szemmel.

Egy utolsót rúgtam teli erőből Arthur oldalába és odasiettem hozzá. Felültettem a kanapén és mindkét kezem az arcára tettem. Éreztem, hogy ha nem tartom, összecsuklik gyenge törékeny teste. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de ő csak Arthur mozdulatlan testét bámulta.

-          Figyelj rám. Elviszlek innen most azonnal.

Sírni kezdett, de egy hang nem jött ki a torkán. Csak bólogatott, én pedig köré tekertem a karfán összehajtva heverő takarót, az ölembe vettem őt és már mentem is. Gyorsléptekben siettem le vele a lépcsőn, míg ő erőtlenül karolta át nyakamat. A lépcsőn leérve Leóba futottam, aki meghökkent tekintettel bámult rám, egyből átlátva, mi is történhetett odafent.

-          Nagyon gyorsan vidd el innen. – szólt, majd kikerült és elindult felfelé.

Nem vártam erre az engedélyre, így lendületben maradva igyekeztem tovább a kocsiig. Kinyitottam a hátsó ajtót, óvatosan betettem félájult testét az ülésre, bepattantam előre és már indultam is.

A visszapillantó tükörben figyeltem őt. Csak bámult maga elé üres tekintettel, a takaró már félig lecsúszott róla, de mintha ezt észre sem vette volna.

-          Tarts ki kicsim, kérlek.

Tudtam, kórházba nem vihetem és csak egy ember jöhetett szóba, aki biztos tudna rajta segíteni, bármit is kell.

-          Öcsi, tíz perc és ott vagyok, hívd fel anyut és mond meg neki, hogy amilyen gyorsan tud, jöjjön át. – hadartam Billnek a kihangosított telefonba.

-          Mi történt?

-          Kérlek, csak tedd, amit mondok.

-          Oké. Rendben. Azonnal hívom. – tette is le, engedelmeskedve kérésemnek.

Életem talán leghosszabb tíz perce volt ez. Mindenhol pirosat kaptam, mindenki előttem tötymörgött a kis szarjával, mintha mindenki direkt engem szívatna… Percről percre idegesebb lettem, és minél előbb biztonságban akartam tudni őt. Átvágtam mindenen, jobbra balra előzgettem mindenkit és végre hazaértem. A garázsban parkoltam le csikorgó kerekekkel fékezve és már pattantam is ki. A karomba vettem újra, és ahogy tudtam, ráterítettem a takarót és már rohantam is be vele a házba.

Csak átrontottam a nappalin keresztül, be a szobámba és letettem az ágyra.

-          Nézz a szemembe. – kértem, mire lassan kinyitotta gyönyörű szemeit.

-          Tom. – szólt hozzám alig hallhatóan.

-          Itt vagyok. Jön anyu, majd ad valamit, amitől jobban leszel. Addig pihenj. – suttogtam egész közel a füléhez.

Ahogy hozzáértem éreztem, remeg az egész teste. Megkönnyebbültem, hogy most itt van velem, de borzasztó érzés volt így látni őt. Mikor újra becsukta a szemét, kimentem Billhez.

-          Jön anyu, negyed óra és itt van. – közölte.

-          Kössz.

-          Te vérzel. – szörnyedt el végignézve rajtam.

-          Nem az én vérem. – feleltem és a konyhába mentem, hogy lehűtsem magam egy hideg ásványvízzel.

-          Mi az, hogy nem a tiéd, mit csináltál? És mit mondasz anyunak?

-          Láttad őt Bill? – csaptam be erőből a hűtő ajtaját és öcsém felé fordultam. – Láttad mit művelt vele?

-          Mi történt? – nézett rám rémülten.

-          Megtudta, hogy mi van köztünk. És miért? Mert neked oda kellett menned. Mert te nem bírtál ki maradni ebből.

-          Úr isten. – ült le a mögötte lévő székre. – Sajnálom. Én nem gondoltam.

Leültem mellé és visszavettem kicsit a hangnemből.

-          Megnézte a felvételt, amin beszélgettek rólunk, a telefonról, amit vettem neki és arról, hogy mindenképp meg akarom szöktetni onnan.

-          Az én hibám.

-          Dehogy. Ne haragudj, csak idegességemben mondtam. Előbb utóbb úgyis ez lett volna. – nyugtattam, pedig majd szétvetett a düh belül.

-          És most mi lesz?

-          Fogalmam sincs. Egy biztos. Hogy nincs ezzel vége. De legalább már itt van velem, és én nem hagyom, hogy baja essen.

-          El kéne tűnnötök innen legalább egy kis időre.

-          Nem tudom, talán azt kéne. De messzire nem mehetünk, nincs semmi papírja. És nem fogok elmenekülni onnan, ahol élek, egy ilyen alak miatt.

-          Mit mondasz anyunak?

-          Az igazat.

-          Azért előbb öltözz át, és szépen kérlek, tűntesd el magadról a vérfoltokat, mert rosszul vagyok tőlük.

-          Nem gondoltam semmire, csak ütöttem. Meg tudtam volna ölni, ha Viki nem szól rám. – gondoltam vissza a már szinte homályba vesző percekre.

-          Siettem, ahogy tudtam. – lépett be anyu az ajtón és mikor meglátott, megtorpant, hatalmas szemeket meresztve rám.