27. Engem megnyertél.

****

Mikor felébredtem, nem tudtam, hol vagyok. Egy idegen szobában voltam, egy idegen ágyon és egy idegen nő lépett oda hozzám.

-          Hol van Tom? – ültem fel azonnal.

-          A nappaliban. Szólok neki mindjárt. Feküdj nyugodtan vissza.

-          Ki maga?

-          Simone vagyok. Tom édesanyja. Itt vagy a házukban.

-          Mi történt? Ő hogy van?

-          Sokkos állapotba kerültél, Tom idehozott. Adtam neked egy nyugtatót, hogy tudj aludni egy kicsit.

-          Látni akarom. – akaratoskodtam, mert jelenleg semmi más nem érdekelt.

-          Szólok neki. – adta fel a kommunikációval való próbálkozást és kiment.

-          Itt vagyok. – jelent meg Tom az ágy mellett, én pedig újra felültem. – Hogy érzed magad? – ült le mellém.

Válasz helyett szorosan átöleltem.

-          Most már minden rendben van.

-          Nem emlékszem, hogy kerültem ide.

-          Elhoztalak és Bill ide hívta anyut. Régen ápolónő volt egy magán kórházban.

-          Hogy kerültél oda? – engedtem ki az ölelésemből.

-          Érted mentem. Nem tudtam ezt tovább elviselni.

-          Nagy bajban vagyunk. – lábadt könnybe a szemem.

-          Nem érdekel. A lényeg, hogy már velem vagy.

-          Mondtam, hogy ne csináld ezt.

-          Fejezd ezt be. – nézett mélyen a szemembe. – Ezt kellett tennem.

Megcsókoltam, de ahogy a szám az övéhez ért, égető fájdalom nyílalt alsó ajkamba.

Hirtelen minden előttem volt. Az üveg asztal, a pofonok, az hogy letépte a ruháimat, majd megjelent Tom és leszedte rólam és az, hogy addig ütötte, míg rá nem szóltam.

-          Anyu azt mondja, csak felületi sérüléseid vannak, hamar be fognak gyógyulni.

-          El kell tűnnöd. El kell menned. Egy pillanat alatt kideríti, hol laksz és Billt is bántani fogja.

-          Nem gondolod, hogy ezek után itt hagylak. Bill átmegy anyuékhoz egy időre, mi pedig lelépünk, míg kitalálom, mi legyen tovább.

-          Sajnálom. – hajtottam le a fejem. – Elcsesztem az életed, veszélybe sodortalak. Tudtam, hogy baj lesz, és mégis hagytam, hogy…

-          Hé. – emelte fel a fejem. – Nem a te hibád. Semmi sem a te hibád. Én szerettem beléd. – mosolyogta el magát kedvesen.

-          Annyira szeretlek. – sírtam végül el magam és újra átöleltem.

-          Aludd ki magad, rendben? Nyugodj meg. Elmegyek a holmidért, és reggel lelépünk.

-          Ne. Kérlek, ne menj oda. Nem kell semmi. Kérlek Tom, ne menj oda vissza. – győzködtem kétségbeesve, újra eltolva őt magamtól.

-          Aludj. Anyu mindjárt hoz egy nyugtatót neked.

-          Ígérd meg. – folytattam akaratosan. – Meg kell ígérned, hogy nem teszed ki a lábad a házból. Maradj itt velem. Ha el akarsz menni, én is megyek.

-          Hihetetlen vagy. – bólogatott mosolyogva.

-          Tom.

-          Jó megígérem. Anyut megkérem, menjen el neked venni valami ruhát, mert én nem tartok itthon női göncöket.

-          Köszönöm. – enyhültem végre meg.

Most kezdtem érezni azt, hogy itt biztonságban vagyok most. Vele biztonságban vagyok.

-          Nem voltam túl kedves anyukáddal.

-          Hát ő sem velem, mikor megjött és elmondtam neki, mi történt.

-          Nem sikerült bevágódnom a családodnál.

-          Engem megnyertél, és csak ez számít.

Óvatosan egy puszit adott a szám azon részére, ahol nem fájt.

-          Szólok neki. – állt fel.

-          De visszajössz utána?

-          Persze. Nem gondolod, hogy egyedül fogsz aludni az ágyamban.

-          Ez a te ágyad? – néztem körül.

-          Bizony.

-          Kényelmes. – próbáltam mosolyogni, de sajgó számmal elég nehéz volt, így egy fájdalmas fintorgásra tellett csak.

-          Na mindjárt jövök. – ment is ki az ajtón, amin pár perc múlva újra belépett az édesanyja.

Odalépdelt az ágyhoz, majd leült mellém.

-          Hogy vagy?

-          Fáj mindenem.

-          Rendbe jössz hamar, amit tudtam kitisztítottam, de a hátadon is sok vágás van Tom szerint és nem nagyon akartalak forgatni, míg aludtál. Megnézhetem?

Válasz nélkül fordítottam óvatosan hátat neki.

-          Mi vagdalt így szét? ­– kérdezte és egy kis matatás után, vattával kezdett törölgetni, ami iszonyúan csípett.

-          Ráestem egy üvegasztalra.

-          Szerencséd van, hogy csak ennyi bajod lett.

-          Ahogy vesszük.

-          Igen, Tom elmesélte nagyjából a történeteteket.

-          Sajnálom. Én nem akartam, hogy belekeveredjen. – fordultam meg, hogy a szemébe tudjam ezt mondani. – Én nem akartam őt veszélybe sodorni. Én szóltam neki. – mentegetőztem.

-          Ismerem a fiamat. – mosolygott kedvesen és óvatosan visszafordított. – Amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. – folytatta. – Ezért mindig nagyon büszke is voltam rá. Persze, mikor fiatalabb volt álmomban sem gondoltam volna, hogy eddig is képes elmenni.

-          Szeretem őt. – szóltam közbe, mert valamiért azt akartam, hogy ezt tudja.

-          És ő is téged. De meg vallom őszintén, mikor ma megláttam őt, nem lettél a szívem csücske. Nem pont ilyen lányt képzeltem mellé, ha nem haragszol meg ezért. Kevésbé veszélyes kapcsolatot gondoltam neki, amiben majd nem teszi kockára az életét. De tudod, nem is ő lenne, ha nem így lenne.

-          El kell mennem innen. – fordultam már megint vele szembe. – Nélküle. Elmegyek Arthurhoz, talán cserébe majd békén hagyja Tomot.

-          A fiam nem fogja ezt hagyni. És ha ez az Arthur bele is menne, Tom akkor sem hagyna ott téged. Hidd el, nekem is megfordult a fejemben. Arra gondoltam, ki vagy te? Ki vagy te, aki pár nap alatt teljesen elvette a fiam eszét? Ki vagy te, aki miatt ilyen dolgokra képes, aki miatt menekülnie kell innen mindkét fiamnak? De tudod ki vagy? A lány, akit szeret és az ember, akire várt. Aki miatt újra boldog, újra értelmet nyert az élete, és aki elérte, hogy ne legyen szüksége drogra. Nekünk nem sikerült ez egy elvonó után és hosszú hónapok alatt sem. És most fordulj meg, mindjárt végzünk. – kért szépen és én engedelmeskedtem.

-          Köszönöm.

-          Én is. Akármilyen morbidan hangzik.

-          Jöhetek? – nézett be Tom az ajtón.

Mindketten bólogattunk.

-          Basszus kicsim, nagyon fáj? – kérdezte, mikor meglátta a hátam.

-          Nagyon szörnyű? – fordítottam hátra a fejem.

-          Hát mihez képest. – vonta meg a vállát.

Megkerülte az ágyat és leült velem szembe egész közel és megfogta a kezem.

-          Fáj nagyon?

-          Nem vészes.

-          Mindjárt békén hagylak. – nyugtatott meg Simone egy újabb felszisszenés után.

-          Nem vagy éhes? – jött az újabb kérdés Tomtól.

-          De nagyon.

-          Az jó, mert Bill főzött ma vacsorát és meg fog sértődni egy életre, ha nem toljuk be az egészet egyszerre.

-          És mi semmi pénzért nem szeretnénk őt megsérteni ugye.

-          Nem bizony.

A lehető legközelebb hajoltam hozzá és a fülébe súgtam: - Szeretlek.

-          Kész is vagyok. – jelentette ki Simone. – Magatokra hagylak titeket. – közölte és már csukta is be maga mögött az ajtót.

-          Mit mondott? – kezdte egyből Tom.

-          Nagyon kedves volt.

-          Akkor jó.

-          De úgy hallottam, volt egy kis vitátok.

-          Csak egy kisebb összezörrenés. – biggyesztette le alsó ajkát. – Nem volt vészes, hamar kimásztam belőle. Csak bedobtam az anyu szerelmes vagyok és végre boldog dumámat és el is volt intézve.

Nevettem. Őszintén. Fájt, de nem érdekelt, mert ezt a nevetést a boldogság idézte elő. Olyan boldogság, amihez foghatót már nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára… ha egyáltalán éreztem valaha.