30. rész. Mert ku.va reális minden…

****

Úgy éreztem, egymásra vagyunk hangolódva. Mikor hirtelen a nadrágomért nyúlt és egyszerre tolta le rólam a boxeremmel együtt, egy pillanatra megálltam és ránéztem. Olvastam a gondolataiból, amik egyértelmű ütemváltást kívántak. Ahogy gyönyörű teste megfeszült az enyém alatt, ahogy a hátamba mélyesztette ujjait miközben lehunyt szemmel izgató hangokat kiadva élvezett… Totál beindultam. Nem is bírtam sokáig, amint már másodszor is elélvezett, én is elengedtem magam.

Annyira édes volt… azt kérdezte, megsértődne-e Bill, ha nem mennénk ki kajálni. Persze, hogy tudtam, mire gondol, de tőle akartam hallani. Egész közel hajolt és halkan a fülembe súgta:

-          Szeretkezd át velem az éjszakát.

-          Mégis hogy érted? – fordultam felé, hátha mégegyszer sikerül kihúznom belőle ezt a mondatot.

És jött a kislányos megsértődés, hátat fordított és formás fenekét a csípőmhöz nyomta, érzékeltetve, hogy tudja, úgyis eléri, amit akar. És igaza is volt.

-          Hmm. És ha ezt most a zuhany alatt folytatnánk? – puszilgattam háta közepét, amitől teste látványosan libabőrbe borult.

-          Hogy eljussunk oda, találkozni kell a családoddal?

-          Nem. – válaszoltam és egy visszatarthatatlan nevetés jött ki belőlem.

-          Ne nevess ki. Meztelen vagyok és így sem lettem a família kedvence.

Olyan jó volt vele így felhőtlenül együtt lenni. Olyan érzésem volt, mintha mindig is így lettünk volna. Mintha már ezer éve együtt lennénk, de még mindig a kezdeti szenvedélyt éljük át újra és újra.

-          Észrevetted?

-          Mit? – fordult felém.

-          Hogy képesek vagyunk jól érezni magunkat nem gondolva semmi másra.

-          Csak veled vagyok képes erre.

-          Akkor számít a családom véleménye? Csak érezd jól magad.

-          Tom esküszöl, hogy sosem fogod megbánni? Hogy sosem mondod majd, nem érte meg?

Na ezt nem kellett volna. Ezt most abszolút nem akartam.

-          Hogy kérdezhetsz ilyet?

-          Nem akarom, hogy egyszer majd azt érezzem, elszúrtam az életed vagy hogy feleslegesen sodortad ekkora bajba magad.

-          Bármi történjen, én döntöttem így. Majd emlékeztetlek, hányszor akartál lerázni.

-          Félek.

-          Nem kell, míg velem vagy.

-          Pont attól félek, hogy egyszer csak nem leszel velem.

-          Kedvelem az optimizmusod. – ironizáltam.

-          Ígérd meg, hogy sosem maradsz velem kényszerből. És sosem maradsz velem sajnálatból. – folytatta tovább.

-          Atya világ, fejezd már be. – ültem fel, mert most tényleg felhúzott ezzel. – Hát komolyan nem elég biztosíték neked, amit eddig tettem vagy mondtam?

-          De igen. – ült fel mellém.

-          Akkor meg verd ki a fejedből ezt a sok faszságot. Lesz, ami lesz, de élvezzük azt, ami most van. Végre nem vagy ott azzal az állattal. Reggel elmegyünk valahova ketten és kitaláljuk, mi legyen. Visszaszerezzük a papírjaid és irány Amerika. – csak úgy jött belőlem a szó, szinte észre sem vettem, hogy mit mondtam.

-          Tessék? – keveredett elém kérdőre vonva. – Irány Amerika? Együtt? Mármint, te velem jönnél?

-          Még szép. Csak egy szavadba kerül és megyek veled.

-          De komolyan? Itt hagynál mindent és mindenkit? Azt nem várhatom el. És te sem teheted…

-          Már megint mentegetőzöl, már megint idegesítesz. – vágtam közbe és felálltam.

-          Most hova mész?

Megkerestem a boxeremet és felvettem.

-          Kimegyek.

-          Mérges vagy?

-          Ideges vagyok. Akármit teszek, vagy mondok, te mindig negatív vagy. Egyszerűen hogy érezzem jól magam öt percnél tovább? Sehogy, mert minden témára van valami nyavalygásod, ahelyett hogy azt mondanád, Tom gyere velem, nem számít semmi más.

-          Én csak reálisan gondolkodom.

-          Ja, mert kurva reális minden, ami azóta történik, mióta megismertelek. De nyavalyogtam én? Mondtam egyszer is, hogy fosok attól a fasztól? Mondtam valamikor, hogy jaj szegény Bill féltékeny rád? Mondtam, hogy mekkora állat vagyok, hogy miattad képes lennék itt hagyni mindent és mindenkit?

-          Nem. – válaszolta és hatalmasra nyitott szemeivel figyelte ingerült és a kelleténél hangosabb monológom.

-          Hát szerintem sem.

Ezúttal álltam a tekintetét, nem kértem elnézést és nem bántam, hogy kimondtam, amit mondtam és úgy ahogy mondtam. Csak fogtam és kimentem az ajtón.

-          Mi az? – jött a kérdés egyből Billtől.

-          Semmi. – feleltem és a hűtőhöz mentem, hogy kivegyek egy sört, majd azzal és egy szál cigivel távozzak a teraszra.

Már épp félúton voltam a hátsó ajtóig, mikor Viki jött ki a szobámból. Bő pólóm a combja közepéig ért és ahogy meglátott, már kezdte is:

-          Nem is ismersz igazán. Fogalmad sincs milyen életem van otthon és gyűlölnél, ha tudnád. Magamat is gyűlölöm, de vissza kell mennem. Nem akarom, hogy csalódj bennem, nem akarlak téged is elüldözni magam mellől, nem akarok neked is csalódást okozni nem akarlak egyszer elveszíteni. És nem azért, mert te segítettél nekem, nem azért mert úgy érzem meg kéne hálálnom. Egyszerűen csak nem vagyok tökéletes, távolról sem vagyok az.

-          Nem gondolod, hogy ezt én is el tudom dönteni? Ne akard megmondani, mit kéne tennem, mit illene csinálnom. Csak fogadd el, amit akarok.

-          Félek, nem akarnál velem lenni, ha tudnád…

-          Hát mond el. – vágtam újra a szavába. – Mond el, miért csalódnék benned, miért kéne gyűlölnöm téged és mit kéne tudnom, amit még nem mondtál el.

Láttam, hogy megint könnybe lábad a szeme és most akármilyen ideges voltam, sajnáltam őt. Letettem a sört és a cigit a kezem közelében lévő asztalra, és odamentem hozzá.

-          Nem tudom elmondani. Nem bírom. És nem várhatom el, hogy így velem gyere.

-          Ki mondta, hogy várd el? Bármi is az, majd elmondod, mikor úgy érzed, el tudod mondani. Hagy döntsem majd én el akkor, hogy mit fogok tenni. De addig ne stresszelj ezen állandóan, mert azzal csak hazavágjuk azt, ami most van és azt, ami annyira jó. Gyere, elszívunk egy cigit, lezuhanyzunk, aztán folytatjuk, ahol abbahagytuk. – karoltam át a derekát.

A tőle megszokott édes néma bólogatással egyezett bele tervembe.

-          Hozok egy cigit neked is, a hintaágyon találkozunk. – próbáltam mosollyal oldani a hangulatát.

Újabb beleegyező bólogatás után egy puszit adtam a szájára, ő pedig kiment a teraszra.

-          Nem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni. – közölte öcsém.

-          Édesem igazán nem szeretnék beleszólni, nehogy félreértés essék, de tényleg nem vagy kíváncsi arra, miért olyan zaklatott az otthoni dolga miatt?

-          Anyu, az vagyok. De oka van, hogy nem mondja el. Én sem osztottam meg vele minden kis mocskos titkomat.

-          Hát én baromi kíváncsi vagyok. – brillírozott megint Bill. – Mi van, ha van valakije otthon? Mi van, ha mondjuk férjnél van.

-          Hát kössz. Vannak még ilyen abszolút nem idegesítő ötleteid? – kaptam fel a cigisdobozt és magukra is hagytam őket.

Bogarat ültetett a fülembe. Tényleg mi van, ha egy másik férfi várja őt otthon? Talán ezért nem akarja, hogy vele menjek, ha arra kerül sor. Komoly erőfeszítésbe fog kerülni, hogy kerüljem ezt a témát. De nem megyek el, míg el nem mondja az biztos. Azért minden őrültségben én sem vagyok benne.

-          Itt vagyok. – ültem le mellé.

-          Nem akarok veszekedni veled többet. – döntötte vállamra a fejét.

-          Ez nem volt veszekedés. – dugtam a szájába a cigit, majd meg is gyújtottam.

-          Viszont most már le sem tagadhatnánk, hogy a családodnak nem vagyok a kedvence.

-          Hát talán nem igazán férkőztél a bizalmukba. De elmondom még egyszer, mert úgy látom, neked mindent többször kell, hogy ez nem számít. Ha én szeretlek, ők szeretnek. Ez nálunk így működik. Amíg boldoggá teszel, békén hagynak.

-          Hát akkor azon leszek. – emelte fel a fejét és mintha szemeivel akarna ígéretet tenni, úgy nézett mélyen az enyéimbe.

-          Ne rontsunk el mindent, oké? Csak legyünk. Az működik és jó. Minek rágódjunk mindig máson?

-          Sajnálom, hogy ilyen hisztis vagyok.

-          Hidd el, érthető, hogy ilyen vagy. De majd meglátod, hogy minden rendben lesz.

-          Akkor most megint megbeszéljük, hogy ma már nem hozzuk szóba, ami történt, és ami lesz?

-          Én már tökéletesre fejlesztettem az úgy teszek, mintha semmi sem történt volna képességemet. Volt időm és alkalmam begyakorolni az elmúlt években.

-          Hogy csinálod, hogy mindig mosolyra késztetsz?

-          Hát ez is egy évek alatt kifejlesztett képesség, de ez egyedülálló tehetség. Csodájára járnak az irigyeim.

-          Annyira szeretlek. – mosolygott, majd újra vállamra döntötte a fejét.