36. rész. Bill az életem…

Mikor kinyitottam a borítékot tényleg benne voltak az elkobzott papírjaim, egy halom pénzt, tuti nem annyi, amennyit én tettem félre… és a fénykép, amit eldugtam. Rég nem néztem már rá erre a képre és most fáj. De itt vannak a papírok a kezemben. Azonnal rohanok, jegyet veszek az első járatra és soha többé nem jövök ide vissza.

Visszaraktam mindent a borítékba és visszamentem a recepcióra. Kedves volt a hölgy, egyből megmondta, hova kell mennem. Felrohantam a lépcsőn a másodikra, ahol egyből megláttam Billt.

-          Hogy van?

-          Magánál van. Eltört pár bordája, agyrázkódása van és a szemöldökét össze kellett varrni.

-          Úr isten. – tettem a szám elé a kezem. – Be lehet menni hozzá.

-          Nem szeretném. – vágta rá a szemembe nézve.

-          Tessék?

-          Jobb lenne, ha békén hagynád őt.

-          Ne csináld ezt kérlek, látnom kell.

-          Szerintem érhető, hogy miért akarom tőled távol tartani. Meg is ölhették volna miattad.

-          Szerinted én nem tudom? Bill én elgázoltam egy embert és fegyvert fogtam másik kettőre. Szerinted nem tudtam, hogy mi lehet a vége?

-          Köszönöm, hogy megmentetted, de ha te nem vagy, nem is került volna ilyen helyzetbe.

Tudtam nagyon jól, hogy igaza van. Nagyon is igaza. De nem várhatja el, hogy békén hagyjam őt.

-          Menj el kérlek.

-          Nem mozdulok innen Bill.

-          Ugye tudod, hogy elvitethetlek innen?

-          Legalább hagyd, hogy elköszönjek. Meg vannak a papírjaim, hazamegyek, amint lehet. Csak hagy búcsúzzak el tőle. Kérlek.

-          Veled akar majd menni.

-          Nem gátolhatod meg ebben.

-          De megkérhetem, hogy maradjon.

-          Hát kérd meg. De engedd meg, hogy bemenjek hozzá.

-          Jól van. – sóhajtott.

-          Köszönöm. – néztem rá hálásan, majd arrébb állt és bementem az ajtón.

Szörnyen festett, könnybe lábadtak a szemeim, ahogy megláttam.

****

Mikor kinyitottam a szemem, éles fájdalom nyilalt szinte az egész testembe.

-          Szia. – hallottam meg öcsém hangját mellőlem.

-          Szia. – suttogtam.

-          Hogy érzed magad?

-          Mint akit hülyére vertek.

-          Így is történt.

-          Viki? – próbáltam felülni, de egyből letettem erről, mert bordáim sajogtak a fájdalomtól. – Hol van?

-          Nem tudom.

-          Hogyhogy nem tudod?

-          Elküldtem, hogy vigye haza a kocsidat.

-          Mi történt?

-          Elütötte Arthurt a kocsiddal. Mire odaértem, már csak ti voltatok ott, te meg már nem voltál magadnál. Én elhoztalak mielőtt a rendőrség odaért és elküldtem Vikit is.

-          Tudja, hogy hol vagyunk?

-          Nem. És jobb is, ha nem tudja.

-          Ne csináld ezt öcsi.

-          Jó napot. – jött be egy orvos.

Ki kérdezett, hogy érzem magam, elmagyarázta hány bordám zúzódott és repedt meg, közölte, hogy össze kell varrni a szemöldököm és a szám, aztán megkérdezte, mikor hagyom, hogy kihallgasson a rendőrség. Erre nem volt válaszom. Fogalmam nem volt, mit mondjak nekik. Megkértem, küldje el őket, mert még nem érzem kihallgatható állapotban magam.

Míg egy ápolónő összevarrta a szemöldököm, rájöttem, hogy a számat nem hagyom. Majd begyógyul, és nem akarom húzni az időt. Tudnom kell, hol van Viki, és ha itt tökölök a kórházban, nem jutok előrébb. Remélem nincs bajban…

Mikor végre magamra hagyott az ápolónő, csak feküdtem és vártam Billt. Beszélni akartam vele, meg akartam kérni, hogy kerítse elő Vikit.

Nyílt is az ajtó úgy öt perc múlva, de nem az öcsém lépett be rajta. Viki volt az, üveges tekintettel lépkedett az ágyam felé.

-          Szia. – mosolyogtam.

-          Szia. – fogta meg a kezem, ahogy odaért.

-          Jól vagy?

Megint az az édes, ellenállhatatlan bólogatás volt a válasza.

-          Te tényleg…

-          Igen. – felelte közbevágva.

-          Megmentettél.

-          Meg.

-          Jövök egyel. – próbáltam elkomolytalankodni a dolgot, de egyből láttam rajta, hogy nem fog menni. – Mi a baj?

-          Leó elhozta a papírjaimat.

Tudtam, mi jön. Pontosan tudtam, mit akar mondani.

-          Elköszönni jöttél. – állapítottam meg, mire megindultak a könnyei gyönyörű arcán.

-          Haza kell mennem.

-          Nélkülem?

-          Van más választásom?

-          Csakis más választásod van.

-          Tényleg velem jönnél? És Bill?

-          Szeretlek. Hülyére verettem magam miattad, kell több bizonyíték arra, hogy veled akarok lenni?

-          De én többet nem jöhetek ide vissza, ha Arthur túléli.

-          Akkor majd én hazajövök néha.

-          Komolyan megtennéd?

-          Viccelsz?

-          Nagyon szeretlek.

-          Ezek után mertem remélni.

Végre mosolygott. Közel hajolt és megcsókolt. Mindketten felszisszentünk, ahogy ajkaink egymáshoz értek és megszakítva első csókunkat, egymásra nevettünk.

-          Ha befájdalomcsillapítózzuk egymást, itt is alhatsz.

-          Nem hiszem el, hogy túléltük.

-          Nem hiszem el, hogy itt vagy velem épségben és szabadon.

-          A lehető leghamarabb le kell lépnünk. Arthurt is eben a kórházban kezelik.

-          Amint fel tudok állni, mehetünk. De engem még ki akar kérdezni a rendőrség.

-          Mit fogsz mondani?

-          Azt, hogy összekeverhettek valakivel, kocsiba tuszkoltak és másra nem is emlékszem.

-          Én addig elintézem a papírokat. – lelkesült fel.

Boldog volt, amiért vele megyek és ez nagyon jól esett. Jó érzés volt érezni, hogy hozzá tartozom.

-          Megyek is.

-          Vigyázz magadra.

-          Igyekszem.

-          Van jogsid?

-          Most már igen. – mosolygott és feltartotta a borítékot.

-          Akkor menj a kocsimmal intézkedni.

-          Jó erős kocsi az. – bólogatott elismerően. – De előbb le kéne mosatni. Bepiszkoltam az elejét. – vonta fel vállait ártatlanul pislogva.

-          Imádlak. – nevettem.

-          Sietek. – adott egy apró puszit a számra és kiment.

Nem telt bele egy percbe, már jött is be Bill.

-          Szóval elmész. – nézett rám csalódottan.

-          Ha elengedsz.

-          Nem mennél, ha megkérnélek, hogy maradj?

-          Nem kérnél ilyet, mert tudod mennyire akarom őt.

-          Itt hagysz engem?

-          Nem örökre. Nem tudnálak itt hagyni, te is tudod.

-          Szar, hogy mást választasz.

-          Soha nem választanék mást helyetted. Csupán egy időre lelépek vele. Ő tesz boldoggá.

-          Ő hozza helyre, amit én elszúrtam.

-          Tudod jól, hogy én szúrtam el. Csakis én. Nem hibáztatlak semmiért.

-          Minden nap beszélünk majd?

-          Többször is.

-          És hazajössz, amikor csak tudsz?

-          És te is kijössz, amikor csak tudsz.

-          Anyu ki fog akadni.

-          Anyu meg fog érteni.

-          Én is megértelek.

-          Tudom.

-          Tudod már mi az, amit titkol előled?

-          Nem. Majd ott megtudom.

-          És ha tényleg egy másik pasas?

-          Akkor nem akarná, hogy vele menjek.

-          Remélem nem fogsz csalódni.

-          Reméled, hogy csalódni fogok, és már jövök is haza.

-          Na jó, ez volt az első gondolatom. – mosolygott végre.

Mikor ő mosolyog, én is. Mert érzem, amit ő. Mert ő a részem, az egyik felem. Igen. Én csak a másik felem lehetek, mert ő a legfontosabb, mióta megláttam a napvilágot. Nehéz lesz távol lenni tőle, de nem leszek sokáig. Nem válunk el hosszú időre. És erre még nem is gondoltam. Engem ő ideköt. Nem tudnék olyan messze lakni tőle. Nem tudnám csak telefonon tartani a kapcsolatot. Az nem menne, az nem én lennék. Nekem látnom kell őt ahhoz, hogy magamat is egésznek érezzem. Nem tudom, mi vár ott Vikire, de ha együtt akarunk lenni, rá kell vennem, hogy visszajöjjünk. Rá kell vennem, hogy itt éljünk. Ha nem tudom, visszajövök… nélküle. Nekem Bill az életem…