38. rész. Ő a te…

Nekem sem kell több. Ha Bill bízik benne, nincs mitől tartanom. Kivárom, míg én is megtudom, de nem lehet rossz. Mármint Vikinek biztos rossz, de én mellette leszek. Hisz már döntöttem. Most először igazán elköteleztem magam valaki mellett és ez jó érzés. Sosem hittem volna, hogy ilyen jó.

Meg kellett várni a zárójelentést, beszéltem a rendőrökkel és közöltem, hogy nem kívánok feljelentést tenni, nem vagyok az a fajta, és nem tenne jót a hírverés most. Azt mondták, még jelentkeznek, de nem volt kikötés, hogy nem hagyhatom el az országot. Na nem mintha vissza tudtak volna tartani…

Vikit mintha kicserélték volna. Mikor hazaért, boldogan közölte, hogy minden meg van, már csak annyi a dolgunk, hogy holnap rajta legyünk a gépen, ami egyenesen Kentuckyba repít minket. Fel volt dobva, izgatott volt, nagyon várta az utazást. És ettől én mégjobban akartam már indulni. Egész este pakoltunk, habár nem szándékoztam sok holmit vinni magammal.

Egész sokáig beszélgettünk még lefekvés előtt. Csak hevertünk az ágyon és átbeszéltük mi lesz majd ott. Van egy lakása, amit saját erőből vett, nem akart a szüleitől szívességet kérni. Úgy érzem, nincsenek valami jóban és elképzelni sem tudom, mi lehet az oka. Ő azt mondja, nem illik abba az elit felfogásba, amit a szülei kikérnek maguknak. Ő szabad szeret lenni és felnőttként dönteni a saját életéről. Nem faggattam a Billel való beszélgetéséről és ő sem avatott be, nem is említette. Annyit mondott, hogy szerencsém van, hogy ilyen testvérem van. Ezt én is tudom. Büszke vagyok Billre, ahogy ezt az egészet viseli. Viki megkérdezte, hogy képzelem az ott élésemet. Nehéz volt erre választ adni. De azt akartam, hogy tudja én nem maradok ott örökké. Én ide tartozom, és nem tudnék ott élni Bill nélkül. Láttam, hogy nem éri meglepetésként, de azért kicsit csalódott volt, mikor átgondolta, hogy mi két külön földrészen élünk. Lehet, hogy a sors nem volt túl jó fej, ahogy idesodorta őt hozzám, de akárhogy is, én jól jártam. Nekem van egy nő, akibe feltétel nélkül beleszerettem, pedig fizettem érte, hogy lefeküdjek vele és még fel is pofozott utána… de azóta ő már megmentett engem az életemtől, attól, ahogy eddig zajlott.

Másnap hárman voltunk egész nap. Bill kivett egy szabadnapot, hogy még együtt töltsük a napot. Viki persze mikor felkeltünk, azt mondta, ő lelép valahova, hogy az öcsémmel legyek, de ezt nem vártam el tőle. Nem akarok kettesben lenni Billel és arra gondolni, mit érezhet, hogy itthagyom. Nem akarok búcsúzkodni, mert úgyis visszajövök és úgysem szakadunk el egymástól. Csak egy kis nyaralás féle, így fogom fel.

A reptérre is kikísért minket, és odafelé már láttam az arcán a kétségbeesést.

-          Mennünk kéne. – szólt rám Viki, mikor a járatunk számát bemondva szólítottak minket becsekkolni. – Előre megyek.

-          Szia. – ölelte őt meg meglepetésemre Bill. – Remélem minden rendben lesz. – súgta neki.

-          Köszönöm. Mindent. – válaszolta Viki, majd elindult nélkülem.

-          Hát öcsi, akkor én is megyek.

-          Vigyázz magadra.

-          Te is.

-          Hívjál, amint odaértek és ígérd meg, hogy nem feledkezel meg rólam.

-          Hogy tudnálak elfelejteni? Csak tükörbe kell néznem.

-          Hé, én sokkal jobban mutatok nálad. – próbálta elviccelni.

-          Na azt hiszem ebbe most a te kedvedért nem megyünk bele.

-          Na menj. – ölelt magához.

-          Szeretlek. – szorítottam magamhoz jó erősen.

-          Én is.

Nehéz volt elengedni, de muszáj volt. Felemeltem a táskám és Viki után mentem.

-          Jól vagy? – kérdezte.

-          Persze. – feleltem. – Csak még sosem voltunk huzamosabb ideig ilyen távol egymástól.

-          Ugye tudod, hogy…

-          Tudom. – vágtam közbe. – Na irány Amerika. – tereltem és még utoljára hátranéztem integető öcsémre.

Hosszú út volt. Szinte az egészet végig aludtam és mikor felébredtem, láttam, hogy Viki mereven bámul ki az ablakon és azt suttogja:

-          Hazaértem.

Megfogtam a kezét, ő pedig felém fordult és mosolygott könnyes szemekkel.

-          Hova vezet első utunk?

-          Meglátod.

Nem kérdezősködtem. Leszálltunk a gépről, megvártuk a táskámat és már intettük is le az első arra járó taxit. Viki bemondta a címet és indultunk is. Egyre izgatottabb lett, ahogy közeledtünk a cél felé. Bő húsz perc múlva álltunk meg.

-          Megjöttünk.

Kifizette a taxit és kiszálltunk. Szó nélkül indult el az utcán egyenesen, én pedig mellette haladtam kíváncsian. Befordultunk egy utcába és pár lépés után meg is álltunk. Egy nagy kerítés mellett, aminek másik oldalán egy udvaron egy halom gyerek játszott önfeledten. Nem akartam elhinni, hogy igaz, amire gondolok.

Vikire néztem, aki egyből kiszúrt valakit és sírni kezdett. Mindkét kezét az arca elé téve sírt és szinte éreztem a fájdalmát. Abba az irányba néztem, ahova ő nézett és megláttam egy kislányt a homokozóban ücsörögni. Hirtelen a kezembe nyomott valamit. Egy képet. Ő volt rajta ezzel a kislánnyal.

-          Bianca.

-          Ő a te…

Felém fordult és bólogatott. Nem tudtam, hogy kéne reagálnom erre. Fogalmam sem volt. Van egy lánya. Az a kislány a homokozóban kis rózsaszín ruhában, copfba kötött hajjal az ő kislánya.

-          Holnap lesz négy éves.

Nem nagyon számolgattam, mikor szülhette. De fiatal volt. Nagyon fiatal. Szörnyen éreztem magam, amiért nem tudtam mit mondani, mit kérdezni, mit reagálni. Csak álltam kezemben a képpel és néztem a kislányt. A kislányt, aki egy az egyben kiköpött Viki. Le sem tagadhatná, hogy az övé.

-          Nem tudtam, hogy mondjam el neked. – fordult újra felém. – Magára hagytam őt, mikor Amsterdamba mentem. Bár visszamehetnék az időben. Kihagytam egy évet az életéből, talán azt sem tudja, már ki vagyok.

-          Ne sírj. – fogtam meg a kezét biztosítva támogatásomról.

-          Sajnálom, hogy eltitkoltam.

-          Nem mész be hozzá?

-          És ha nem ismer meg?

-          Meg sem próbálod?

-          Félek.

-          Itt vagyok.

-          Velem jössz?

-          Persze.

Hatalmasat sóhajtott, megtörölte az arcát, megfogta a kezem és a kapuhoz sétáltunk. Benyitott és lassan indultunk el a homokozó felé.

-          Miss Taylor. – jött oda hozzánk egy nő.

-          Biancáért jöttem. – válaszolta Viki.

-          Nem tudom, hogy jó ötlet-e. Felhívom az édesanyját.

-          Kérem, csak hagy köszönjek neki.

-          Várja meg, míg felhívom az édesanyját.

Fájdalmasan nézett rám, amitől összeszorult a szívem.

-          Engedje már oda hozzá, mégis csak ő az anyja! – szóltam rá a nőre, kicsit talán hangosabban is a kelleténél, mert szinte az összes tekintet ránk szegeződött.

A kislány is ránk nézett. Míg élek nem fogom elfelejteni, azokat a szemeket. Egyből legörbült a kis szája és hatalmas kerek szemeivel nézett Vikire. Tudtam, hogy felismerte.

-          Mami! – sikította és megindult Viki felé.

Viki leguggolt és úgy várta karjaiba érkező kislányát, aki szinte leterítette a lábáról a lendülettel.

-          Kicsim. – szorította magához őt Viki zokogva. – Istenem hagy nézzelek. – tolta kicsit el magától és megsimogatta az arcát.

-          Hol voltál mami?

-          Messze kicsim. De már itt vagyok. – ölelte újra át. – Annyira szeretlek. Kérlek ne haragudj rám.

Csak álltam és néztem őket. Láttam, hogy az iménti nő elrohan, gondoltam telefonálni megy, de nem is igazán érdekelt. Csak figyeltem, ahogy Viki újra találkozik a kislányával és próbáltam felfogni ezt az egészet. Azt ami azóta történt, mióta kiszálltunk a taxiból egy számomra idegen városban. De nem csak a város, ami idegen. Úgy érzem, Viki is azzá vált… ő egy anya, aki elhagyta a gyermekét… megígértem, mellette vagyok, de magyarázatot várok, mert ennél jóval kisebb horderejű dologra gondoltam…