46. rész. Ha velem van, én esküszöm nem.

Bill elmondta az egész beszélgetésüket, és én csak néztem ki a fejemből. Majd megszakadt a szívem érte és egyből kombinálni kezdtem, hogyan tudnék segíteni rajta. De nem tudok. Nem tudunk és nem is a mi dolgunk.

Szinte láttam őt magam előtt. Láttam a kétségbeesett, de mégis gyönyörű szemeit. Láttam, ahogy szomorúan, ártatlanul bólogat. Szinte éreztem, mennyire vágyhat egy ölelésre, egy biztonságot nyújtó ölelésre, amit nincs kitől megkapnia.

-          Miért? Miért nem tudok elszakadni tőle? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért akarok újra vele lenni és mellé állni kérdés nélkül bármivel és bárkivel szemben?

-          Mert szereted.

-          Ezt a szívást.

-          Komolyan annyira taszít téged a gyerek?

-          Hagyjuk már ezt a témát. Tudom, szar alak vagyok. De nem gondolom normális dolognak, hogy alig szokunk össze egy nővel, már meg kell szoknom a gyerekét is.

-          A ti kapcsolatotokban mi volt normális?

-          Ez az. És ez már sok.

-          De…

-          Nincs de.

-          Félek, hogy hülyeséget csinál.

-          Mégis mire gondolsz?

-          Bármire.

-          De nem a mi dolgunk, oké? – álltam fel az asztaltól és visszavonultam a szobámba becsapva magam mögött az ajtót.

Persze, hogy legszívesebben odamennék és segítenék neki. De nem lehet. Nem akarom látni. Ha látnám, nem tudom, mi lenne. Nem bírnám még egyszer a szemébe mondani, hogy elhagyom. Nem tudnám megtenni. Le kell küzdenem magamban ezt az érzést. Szeretném őt elfelejteni, de nem mondhatom Billnek, hogy ne beszéljen vele. Azok után, amit mondott neki, hogy nincs senkije… nem hagyhatom. Nem tudom hagyni.

****

Készültem. Takarítottam, kinyaltam a lakást, hogy minél jobb benyomást keltsek. Akármennyire is nevetségesnek tartottam ezt…

Mikor megérkeztek, kedvesnek tűntek. Körbejárták a lakást, én pedig kávéval kínáltam őket. A nappaliban foglaltunk helyet a fotelekben, ők pedig kérdezősködni kezdtek. Mennyit keresek, mivel foglakozom, hogy tartom fent a lakást, melyik szomszéd tudna kis jellemzést adni rólam. Simán ment minden. Bólogattak sokat és láttam rajtuk, ők Bianca érdekeit nézik. Aztán jött anyám kegyelemdöfése. De nem ő tehet róla…

Az egyik nő egy köhintés után közölte, hogy édesanyám követelt egy drogtesztet. Majdnem elsüllyedtem ott előttük.

-          Kérem hölgyem, meg kell értenie. Ez csak formalitás.

-          Nem szükséges tesztet csinálni.

-          Ez azt jelenti…

-          Igen. – vágtam közbe, még mielőtt kimondta volna. – De higgyék el, ha ő velem van semmit az ég világon nem csinálok. Semmit. Én csak kiborultam, mert arra jöttem haza egy év után, hogy a saját anyám nem enged a lányom közelébe.

-          Sajnálom, de egy gyerek mellett nincs kifogás erre.

-          Sosem ártanék neki. Soha.

-          Hát köszönjük. – állt fel a másik nő is, és tudtam, itt vége mindennek.

-          Kérem. Könyörgöm. Ő a lányom. Az egyetlen jó dolog az életemben.

-          Javaslatot fogok tenni a felettesünknek, miszerint halasztjuk a tárgyalást, ha ön bevonul egy elvonóra.

-          Elvonóra? Dehogy. Nekem nincs szükségem elvonóra.

-          Vagy ez, vagy semmi. Meg kell értenie, hogy ez az ön érdekében történik.

-          Ha elvonóra megyek, nem láthatom őt. Ha kijövök, ki biztosítja, hogy visszakapom? Ki? Egy ex drogos semmivel nem jobb egy drogosnál.

-          Hölgyem, ne velünk harcoljon.

-          Viszont látásra. – köszönt el a másik.

Nem küzdöttem tovább velük, csak tenyerembe temettem arcomat és arra gondoltam, megint elszúrtam. Menthetetlen és szánalmas vagyok. Talán tényleg jobb lenne Biancának anyuéknál. Jobb lenne neki ott, mint egy drogos, nevetséges senkivel.

Kész. Vége, elvesztettem. Mert nem bírtam ki. Mert nem láttam más kiutat a szar éjszakákból, mint hogy felszívjak egy kis kólát és csillapítsam a fájdalmat, amit saját magamnak okoztam a sok hülyeséggel, a sok rossz döntéssel.

Talán az lett volna a legjobb, ha vissza sem jövök. Legalább őt sem zaklattam volna fel feleslegesen. Nem ismerné az anyját… talán neki az lenne a legjobb.

És apu? Apu mit fog szólni, ha megtudja? Ő mindent megtett értem, én pedig elszúrtam.

Egy dolgot tehettem, felhívom előbb, hogy ne mástól tudja meg.

-          Szia szívem, mond, mert tárgyalásra sietek.

-          Akkor majd később.

-          Baj van?

-          El kell mennem elvonóra, különben tárgyalás nélkül elveszik tőlem Biancát.

-          Elvonóra? De hát minek? Ugye nem?

-          Apu ne haragudj. Én magányos voltam és ki voltam bukva és nem láttam más megoldást. Most mentek el a gyámügyisek és anyu tesztet akart csináltatni, de én inkább bevallottam.

-          Anyád mondta, hogy biztos drogozol, de én állítottam, hogy kizárt dolog.

-          Apu, ha velem van, én esküszöm nem.

-          Most mennem kell. Ha végeztem, beszélünk.

-          Átjössz?

-          Igen.

-          Köszönöm.

-          Szia. – tette is le.

Tudtam, hogy csalódott, le se tagadhatta volna. Bár megértené, miért volt szükségem rá, hogy miért csináltam. És remélem tudja, hogy Biancát sosem tenném ki ennek. Soha.

Megint anyu ment érte az oviba, és én megint ott álltam a már megszokott helyen és néztem őt, ahogy körbenéz, hátha mégis ott leszek, majd csalódottan száll be nagymamája mellé az autóba és elhajtanak.

A telefonom csörögni kezdett, Bill volt az.

-          Szia. – vettem fel.

-          Szia. Gondoltam megkérdezem, jobban vagy-e. Aggódtam.

-          Azt hiszem, jobb, ha lemondok róla. Jobb neki a nagyszüleinél.

-          Mi? Mégis hogy jutottál ide reggel óta?

-          Elszúrtam. És ezt most nem tudom visszacsinálni, erre nincs mentségem.

-          Mi történt?

-          Drogtesztet akartak.

-          És te…

-          Igen. De csak éjjel, mikor egyedül voltam és nem bírtam a gondolataimmal.

-          És most?

-          Azt akarják, hogy menjek elvonóra, és addig halasztják a tárgyalást.

-          Akkor el kell menned.

-          De min változtatna? Ha kijövök, akkor sem fogom őt visszakapni.

-          De meg kell tenned mindent, amit várnak tőled, ha a legkisebb esélye is van annak, hogy visszakaphatod a felügyeleti jogod.

-          De mi van, ha neki ott tényleg jobb? Ha apu nincs, nekem semmim sincs. Ki tudja, hol laknék, munka és pénz nélkül. Velük mindene meg van, mindent meg kap és odafigyelnek a nevelésére.

-          Nem adhatod fel. Ő biztos veled szeretne lenni.

-          Nem tudom Bill. Az ő érdekét kell néznem, és nagyon úgy néz ki, hogy nem én vagyok a megfelelő ember számára. Nem vagyok jó anya.

-          Öcsi, kivel beszélsz? – hallottam meg Tom hangját a háttérből.

Bill nem válaszolt, egyértelmű volt számomra, hogy egy pillantással megbeszélték, én vagyok a vonal végén.

-          Bill, leteszem.

-          Ne csinálj…

-          Hülyeséget? – vágtam a szavába.

-          Igen.

-          Sajnos úgy néz ki máshoz nem értek.

-          Tedd, amit kérnek. Ne hagyd magad, ne mondj le róla. És hívj fel, hogy döntöttél.

-          Nem hiszem, hogy jó ötlet.

-          Akkor én foglak hívni, nekem tök mindegy. – erősködött, ami nagyon jól esett, de tudtam, nincs értelme, nem akaszthatom a gondom az ő nyakába sok ezer kilométerre innen.

-          Köszönöm, hogy nem hagysz békén.

-          Ígérd meg, hogy ha felhívlak, fel fogod venni, és nem kell aggódnom, hogy…

-          Bill. Ne. Ne Tom előtt. Kérlek.

-          Rendben.

-          Szia.

-          Szia. – tettük is le.

Aggódott értem és segíteni akart. Ők ilyenek. Alig ismernek, és máris befogadtak. Tom elhagyott, de Bill még mindig törődik velem. Szeretném azt hinni, hogy igaza van és van esélyem. De nem akarom tovább áltatni magam. Ha végigcsinálom az elvonót, ami alatt egyszer sem láthatom a kislányomat, és utána közlik, hogy akkor sem lehet velem… abba belehalok. Az biztos, hogy akkor már nem lenne semmi értelme szánalmas életemnek…