5. rész. Jövök egy ruhával.

-          Mizu öcsi? – csatlakozott Tom hozzánk.

-          Semmi, iszogatunk.

-          Csatlakozhatok? – nézett rám.

-          Ez a ti bulitok.

-          És tényleg. Akkor igyunk is.

-          Most mire? Mert mi már ittunk kabátokra, szülinapra és csak úgy. – sorolta becsípett Billünk hevesen artikulálva és grimaszolva.

Gumiarcú ez a srác.

-          Akkor arra, hogy új taggal bővül a csapat. – emelte poharát.

-          Mi van? – nézett rá Bill nem túl értelmesen.

-          Hát Viki, aki több időt fog velünk tölteni.

-          Ezt miből gondoljátok? – érdeklődtem puszta kíváncsiságból.

-          David mondta.

-          Nahát. David megszólal és ti már kész vagytok befogadni a kis csapatba?

-          Naná. – kapott fel egy poharat végre megértve a koccintás lényegét Bill is.

-          Igazán kedvesek vagytok, de én inkább iszom egy kávét. Nem terveztem lerészegedést és kocsival is vagyok.

-          A lerészegedés akkor a legjobb, ha nem tervezed. – húzta le következő adag alkoholját Bill, amitől nekem már nevetnem kellett. – Te most kinevetsz?

-          Isten őrizz. Csupán jó látni a folyamatot.

-          Ez nála hamar lezajlik. – súgta fülembe Tom.

A kelleténél kicsit intimebbnek éreztem ezt a közelséget, de nem terveztem kioktatni erről most őt.

-          Boldog szülinapot!! – kiáltottak mögöttünk, amitől Bill úgy megijedt, hogy a pulton lévő rövidek java részét lesöpörte onnan, egyenesen az ölembe.

Gyorsan kellett gondolkodnom. Lehunytam a szemem és elszámoltam háromig. Most jön a torta, a köszöntés, nem bénázhatom le fennhangon a kicsit becsiccsentett ünnepeltet.

-          Ú bocsi. – tette a szája elé kezeit és hatalmasra kerekedett szemekkel nézett rám.

Éreztem, ahogy a mellemről folyik le egyenesen a hasamig a lötty és ezzel vegyült a gondolat, miszerint ez egy vadonat új ruha rajtam.

-          Semmi baj. – vettem erőt magamon.

Nem is foglalkoztatta őt tovább a téma, feszült figyelemmel hallgatta végig a köszöntő dalt, majd átölelte Tomot.

Igyekeztem észrevétlenül elslisszolni, és bátyám előzékenyen jobb irányba mutogatott, jelezve, hogy arra találom a mosdót.

-          Ez fasza. – csuktam be magam után a mosdó ajtaját, és már tépkedtem is le egyesével a fali tartóról a papírtörlőket.

-          Túléled? – lépett be David, mikor már a nagyjából letörölgettem magam.

-          Persze.

-          Köszi, hogy nem borultál ki.

-          Nehéz volt.

-          Szimpatikus vagy nekik.

-          Miért mondtad nekik, hogy mostantól többet fogunk találkozni?

-          Mert azt szeretném, ha így lenne.

-          Aha. Na jó, én most már tényleg hazamegyek. Alszom erre egyet.

-          Felhívsz, hogy döntöttél?

-          Mindenképp. Kössz a kabátot. – nyomtam a kezébe. – És további jó bulizást. Ezek a srácok szeretnek téged, foglalkozz inkább velük ma este.

-          Nagyon örülök, hogy eljöttél.

-          Azért jó volt látni téged. – vallottam be. – Na szia.

Kidobtam a kezemben lévő utolsó darab papírtörlőt és kimentem.

„Hazafele tartok, bármiben benne vagyok, rázd le a hárpiát.” – pötyögtem üzenetem Nicknek miközben átsétáltam a helységen.

-          Viki, várj. – ért utol az ajtóban Bill. – Elmész?

-          Igen.

-          Miattam? Ne haragudj.

-          Dehogy. Nem haragszom, előfordul.

-          Jövök egy ruhával. – nézett végig foltos elázott ruhámon.

-          Nézzük a jó oldalát, én már megszabadultam az egyenkabáttól.

-          Igaz.

-          És megyek is, mert itt megfagyok.

-          Örülök, hogy megismertelek.

Kedves, őszinte mosoly jelent meg az arcán.

-          Jó szórakozást. – búcsúztam és már mentem is tovább.

Jó érzés volt bepattanni a kocsimba tudva, hogy vége ennek a kis kitérőnek. Csak haza akartam érni és levenni a ruhát, amitől fájdalmas búcsút veszek hangos mérgelődések közepette.

Már félálomban kapcsolgattam erőtlenül a tévét, mikor kopogtak.

-          Gyere. – nyitottam ajtót Nicknek, aki a kedvenc borommal a kezében állt az ajtóban.

Bejött, becsukta maga mögött az ajtót és leült mellém a kanapéra.

-          Én nem csodálom, hogy ezek elváltak.

-          És akkor a pasast még nem is ismered.

-          Milyen volt a buli?

-          Kettőt találhatsz.

-          Rosszabb volt, mint amire számítottál?

-          Inkább érdekesebb.

-          Mit akart tőled a bátyád?

-          Hogy vidítsam fel a Tokio Hotel énekesét és győzzem meg, hogy fejezze be az új albumot.

-          Vesz a kisfiúnak egy játszópajtit?

-          Valahogy úgy.

-          És mit mondtál?

-          Alszom rá egyet.

Felállt, kiment a konyhába két pohárért, kinyitotta a bort és töltött mindkettőnknek.

-          Köszönöm. – vettem el tőle a nekem szánt poharat, ő pedig visszaült mellém.

A vállára döntöttem a fejem és sóhajtottam egyet.

-          Baby. – szólt hozzám pár másodperc múlva.

-          Igen?

-          Mi történt a ruháddal?

-          Ne is kérdezd. – néztem fel rá bánatos tekintettel.

Tudja jól, mennyire szívemen viselem a ruháim sorsát.

-          Kapsz tőlem egy újat. – közölte és adott egy puszit a számra.

Rég nem csókolóztunk már. Tényleg igyekeztünk barátságra szorítkozni, de ez sosem zárta ki a testi kontaktust, mivel az nagyon is jól működött köztünk. És most baromi jól esett. Rég voltam már utoljára mással, hiányzott már az érintés, a szenvedély, a szex.

Csak a szemébe kellett néznem és egy pillantással megbeszéltük. Egy pillantás is elég volt, hogy tudjuk, ez most sem több mint egymás vágyának kielégítése, nem alhat itt, és az aktus végével mi újra csak barátok vagyunk.

Hajnalodott már, mikor elfogyott a bor, a tartalék cigim, így elbúcsúztunk egy öleléssel, és végre lefeküdtem aludni. Délben keltem, végre zavartalanul, minden külső zavaró tényező behatása nélkül. Persze telefonomon azért várt egy üzenet David nevével.

„Köszönöm, hogy eljöttél, jó volt látni téged. Hétvégén megyek anyuékhoz, eljössz velem? Jó éjt!”

Hajnal fél ötkor jött ez az üzenet. Jó buli lehetett, de azért jobb, hogy én nem maradtam addig. Viszont ez az sms egy valamit árul el… David nagyon akarja, hogy belemenjek a kis játékába. Együtt menni anyuékhoz? Hisz tudja jól, hogy apu nem áll szóba velem. Mikor néha ráveszem magam, hogy elmenjek hozzájuk, az a következőképp zajlik. Felhívom anyut, hogy ugye David véletlenül sem lesz ott, aztán megkérem, hogy készítse fel aput az érkezésemre, majd megjelenek, együtt megebédelünk, apu egy szót sem szól, majd elvonul dolgozni a szobájába. Na most ez annyit változna, hogy ha Daviddal megyek, hogy apu végig vele foglalkozna, amitől csak még rosszabbul esne nekem ez az egész.

„Nem hiszem, hogy jó ötlet, menj inkább nélkülem. Egyébként a kis pártfogoltad jön nekem egy ruhával…”

„Éjfél körül rom készen indult el a plázába ruhát venni neked, mikor eszébe jutott, hogy mekkora lelkifurdalása van… De nyugi, lebeszéltem róla, és nem tudta a méreted sem :D”

„Na megyek, nekikezdek a napomnak. Majd beszélünk.”

„Rendben hugi. Légy jó.”