10. rész. Ki fogunk jönni?

Nem volt tervem berúgni, csak kellemes becsiccsentős állapotba kerülni, ami mindig segít az oldódásban. Szerencsére nem nagyon kellett megjátszanom magam. Jófejek voltak, az előző turnék élményeit osztották meg velem. Volt pár vicces történetük, ami arra késztetett, hogy pár cikis sztorit én is eláruljak magamról. Kellemes este volt, hajnal kettőkor búcsúztam el tőlük és távoztam a szobámba.

Elég fáradt voltam már, tíz perc forgolódás után aludtam is.

David a korán kelést tényleg korán kelésnek gondolta. Hatkor dörömbölt az ajtómon és akárhányszor azt kiabáltam „hagyjál, még tíz percet kérek”, nem hatott. Végül dühösen kimásztam az ágyamból és ajtót nyitottam.

-          Na végre. Még fel kell keltenem a srácokat.

-          Miért nem velük kezdted? – másztam vissza a takaróm alá.

-          Mert veled akartam még beszélni előtte.

-          Fantasztikus ötleteid vannak.

-          Milyen volt az este?

-          Kettőig beszélgettem az ikrekkel.

-          És milyenek? Ki fogsz jönni velük?

-          Szerintem igen. De az album témára rátértem és úgy láttam, van köztük egy kis nézeteltérés.

-          Tom már nagyon kész akar lenni vele. Állandóan vitáznak Billel az elkészült számokon is, úgyhogy elég feszült néha a légkör.

-          Komolyan azt hiszed, hogy én majd tudok rá hatni?

-          Szerintem igen. Ha jól érzi magát és van egy külsős barátja, akkor majd nem érzi annyira kötelességének ezt az egészet.

-          Van benne valami. De még egy dolgot nekünk tisztáznunk kéne.

-          Még pedig?

-          Megkérdezték, mivel foglalkozom.

-          Mit mondtál?

-          Hogy életművész vagyok. – vigyorogtam. – Aztán tereltem a témát.

-          Mond, hogy épp nincs munkád, és azért tudsz hosszú időre velünk maradni. Suliba jársz, de most halasztasz egy kis pihenő miatt.

-          Hát jó.

-          Na megyek, felkeltem őket.

-          Rendben.

-          Ne feküdj vissza. Majd alszol a kocsiban.

-          Hajcsár. – ültem fel duzzogva.

-          Amúgy este beszéltem apuval.

-          Egy élmény lehetett.

-          Azt mondta, helyesen teszed, hogy eljöttél, és úgy gondolja, ő hatott rád.

-          Francokat. Ő csak megerősített abban, hogy te vagy a kis kedvence.

-          Most ezért is engem utálsz?

-          A hosszú listára még simán ráfér.

-          Ki fogunk jönni? – komolyodott meg.

-          Nem garantálom, de te választottál engem.

-          Én örülök, hogy több időt fogunk együtt tölteni. Hiányoztál.

-          Nálam nem jön be a nyálas dumád.

-          Komolytalan vagy.

-          Csak ismerlek.

-          Ezt már hallottam. És mégis itt vagy.

-          Soha véget nem érő vita, és az utolsó szóért harcolunk.

-          Fél óra múlva reggeli hugi. – puszilta meg a homlokom.

-          Én nem reggelizem. Általában délig alszom, és egyből ebéddel indítom a napot.

-          Akkor kávéval várlak az étteremben. Fél óra, ott legyél.

-          Igenis.

Ahogy kiment az ajtón, hanyatt dőltem és egészen a fejem fölé magamra húztam a takarót. Már most túlságosan lekorlátozva éreztem magam, ahhoz hogy ez egy jó móka legyen. De akkor is meg fogom mutatni apunak és Davidnak, hogy meg tudom csinálni, és nem adom fel, aminek egyszer nekikezdek. Majd szépen belátják, hogy habár nem a nekem szánt élet, amit élek, de értek a munkámhoz és verhetetlen vagyok benne.

-          Meddig voltatok fent? – nézett végig a fáradtan ücsörgő ikreken Gustav.

-          Kettőig kábé.

-          Hol van már Viki? – mérgelődött az óráját figyelve David. – Felhívom. – vette elő a telefonját.

-          Nyugi. – érkeztem meg telefonommal a kezemben. – Jó reggelt. – ültem le mellé. – Hol a kávém?

-          Figyelj hugi, megkértelek, hogy…

-          Ne. – tettem a szájára a kezem. – Délig nem vagyok itt. Csak kérem a kávémat, és jóban leszünk.

-          Te sem bírod a korán kelést? – mosolygott rám együtt érző, táskás szemeivel Bill.

-          Semmit nem bír, ami kötelező. – válaszolt helyettem David és már öntött is nekem kávét egy bögrébe. – Tej, cukor?

-          Ebben a sorrendben.

-          Hölgyem, hozhatok egy étlapot? – állt meg mellettem egy pincér srác.

-          Köszönöm szépen, ezt most kihagynám. De egy hideg ásványvízért bármire hajlandó vagyok.

-          Azonnal hozom. – vigyorgott a szemembe nézve, majd távozott.

Visszanézve a srácokra, láttam rajtuk, hogy eléggé meghökkentő lehetett számukra nyílt felajánlkozásom. Még nem ismerik a stílusomat. Ilyen vagyok. Kellően beképzelt, pont eléggé magabiztos és picit sem visszafogott.

David viszont mérges volt. Nem tudom, hogy azért, mert attól tartott, unszimpatikussá válok, vagy azért, mert a hugicáját nem igazán szereti ilyen szituban látni.

-          Bocs. – kértem elnézést tőle és végre belekortyoltam reggeli muszájkávémba.

-          Na jó, mondom a napirendet. – lépett elő főnökké egy szempillantás alatt.

-          Itt a hideg ásványvize hölgyem. – tett le elém egy üveget az előbbi pincérsrác.

-          Nagyon szépen köszönöm. – hálálkodtam és igyekeztem egyetlen pillantásnál többet nem nézni rá a miheztartás végett. – Hol is tartottunk? – fordultam vissza Davidhoz.

-          Köszi. Szóval… - kezdett bele véget nem érő monológjába, amiből pár szónál többet nem igazán voltam képes megjegyezni.

A lényeg lejött. Indulunk, utazunk, megállunk, kipakolunk, a srácok koncertet adnak. A kérdésem, miszerint akkor én szabadfoglalkozást tarthatok-e, míg ők elfoglalatoskodnak, a fiúkat megmosolyogtatta, Davidot pedig egy sóhajjal egybekötött gyors „természetesen”-re késztette. Éreztem, hogy kezd nála már most betelni a pohár, így arra gondoltam, kicsit visszafogom magam. Ez lesz a legnehezebb a velük töltött időben.

Egy kisbusz vitt minket utunkra, ami kívülről jóval tágasabbnak tűnt, mint amilyen belülről volt valójában. Bemásztam a hátsó sorba, fülembe raktam az mp3 lejátszóm fülesét és már indulás előtt magányba burkolózva hallgattam. Szükségem van az egyedüllétre, már túlságosan hozzászoktam és tökéletesen bevált. A zene kikapcsol, ellazít és elrepít máshová, ahová csak én akarom.

-          Neem! Nem és nem! – riadtam fel erre a kiabálásra.

Összerezzentem, a lábam bevágtam az előttem lévő ülés támlájába, mire minden szem rámszegeződött.

-          Bocs. – mosolygott szégyellősen Bill.

A telefonja fülén lógott, gondolom azon keresztül vitázott valakivel.

Tudtam, ez lesz nehéz ezekkel a srácokkal. Túlságosan el vannak eresztve, és nem igazán vannak hozzászokva, hogy magukon kívül másra is tekintettel legyenek. David nevelése…

-          David! – kiabáltam előre.

-          Mi az? – fordult meg.

-          Megállhatnánk egy percre?

-          Tíz perc múlva lesz egy benzinkút…

-          Most. – vágtam a szavába.

-          Itt egy pihenő. – szólt hozzá a sofőrünk és már fordult is le az országútról.

-          Bocs. – kértem elnézést a mellettem ülő Gustavtól, és átmásztam rajta, hogy kijussak ebből a fekete guruló dobozból, ahogy megálltunk.

Pár méterre elsétáltam a kocsitól, rágyújtottam és úgy tettem, mintha telefonálnék. Így legalább nem zavarnak, és azt hiszik ezért akartam annyira megállni.