11. rész. Eljössz este?

-          Mit mondtatok neki? – faggatta David a srácokat.

-          Bill kiabált, ő pedig felébredt rá. – árulta el egyből Tom.

-          Nem tudtam, hogy alszik és bocsánatot is kértem.

-          Szerintem csak telefonál. – mutatott felém Georg.

-          Na menjetek ti is cigizni, nem akarok óránként megállni. Addig beszélek vele. – szállt ki a kocsiból és elindult felém. – Hugi.

-          Mi az? – tettem vissza a zsebembe a telefonom.

-          Mi történt? Mi volt ez a hiszti?

-          Milyen hiszti? Én csak mondtam, hogy álljunk meg most.

-          Kicsit vegyél vissza légy szíves. Totál lealázod a hitelességem a srácok előtt, ha hagyom, hogy így viselkedj. Akkor állunk meg, mikor én mondom.

-          Most mégis itt állok és cigizek.

-          Kérlek. Komolyan. Nem volt kötelező eljönnöd, de ha már eljöttél, játssz az én szabályaim szerint.

-          Oké főnök. – dobtam el a cigimet, majd eltapostam és már mentem is vissza a buszhoz.

-          Minden oké? – kérdezte Gus, mikor visszaevickéltem rajta keresztül.

-          Persze. Csak már nagyon pangtam és nem segített az sem, hogy kiabálásra keltem.

-          Nem nagyon szeretnek másra tekintettel lenni. – világosított fel kicsit közelebb hajolva halkan.

-          Jó tudni. Köszi.

-          Na és mit hallgatsz? – mutatott a lejátszómra.

-          Vegyes. Pop, rock, ősrégi és vadiúj slágerek.

-          Ó egy mindenevővel van dolgom. – mosolygott.

-          Bizony.

-          Kedvencek? Mettalica?

-          Hát ezen most a Memory Remains és az Unforgiven II van rajta.

-          Hibátlan. Foo Fighetrs?

-          Pretender.

-          Alap.

-          Ezek örökzöldek.

-          És a nyálasabb irányzatok?

-          Akon, Neyo, Justin Timberlake, Michael Jackson, Ndubz.

-          Nem is rosszak. Habár nem az én stílusom.

-          Van kedved meghallgatni a listámat?

-          Hogy ne. Már úgyis unásig hallgattam az enyém.

-          Csere?

-          Jöhet. – vette elő táskájának első zsebéből a saját lejátszóját.

Mindenki visszaszállt a kocsiba, én pedig szembe ültem törökülésben Gustavval és kíváncsian hallgattam kedvenc számait. Nem csalódtam, voltak köztük tényleg nagyon jók, de azért jobban ragaszkodott egyfajta stílushoz, mint én szoktam. Figyeltem őt közben, volt olyan szám, amit valószínűleg már ismert, így el is váltott gyorsan róla, de volt olyan, amit hallgatott és közben hüvelykujját felfelé mutatva jelezte, hogy tetszik neki. Közel egy óra el is telt ezzel, hálás voltam neki, amiért kicsit visszarángatott a szarkedvemből.

Tizenegykor álltunk végre meg, mikor már csak én voltam ébren.

-          Megjöttünk. – keltette fel a srácokat David.

-          Hol vagyunk? – nyújtózkodott Tom.

-          Kölnben. Kipakolunk, aztán irány a soundcheck.

Már rémlett, hogy valami fellépés lesz ma este. Azt említette hajnalban a reggelinél David nagy lelkesen. Két napot töltünk itt. Ma ők egy mini koncertet adnak, holnap pedig… na jó, erre már nem emlékszem. De annyi meg maradt bennem, hogy én azt csinálok, amit csak akarok.

-          Jössz velünk? – jött oda hozzám Bill, mikor a recepciónál állva vártunk a szobakulcsainkra.

-          Mit takar ez a soundcheck?

-          Odamegyünk a koncert helyszínére, elpróbálunk pár dalt, és beállítjuk az optimális hangzást.

-          Kétszer nézzem meg ma a koncertet?

-          Eljössz este?

-          Terveim szerint részt veszek az első Tokio Hotel koncertemen. Ha már vipjegyes vagyok. Úgyhogy most akkor, míg ti az optimális hangzással bajlódtok, én kialszom magam.

-          Ne haragudj, hogy felkeltettelek a buszban. Egy hülye újságíró zaklatott és nem volt képes felfogni, hogy nem velem kell egyeztetnie.

-          Fátylat rá. – feleltem, pedig konkrétan azóta azon gondolkodom, hogy megoldást találjunk a közös utazgatás elkerülésére.

-          Azért én irigyellek, hogy alhatsz egy nagyot.

-          Majd gondolok rád, mikor elkényelmesedek a pihe puha ágyikómban. – mosolyogtam. – Köszönöm. – vettem el a szobakulcsomat végre. – Sziasztok. – köszöntem el tőlük és már mentem is fel a szobámba.

-          Szia. – szólt utánam.

Egész remek kis szobát kaptam, habár abszolút nem izgatott most, hogy ágyon kívül még mi tartozik hozzá. Ledobtam a táskámat, és ruhástul másztam be a takaró alá.

Csakis a bátyám képes arra, hogy a legtökéletesebb időben hívjon.

-          Igen? – vettem fel.

-          Hol vagy?

-          A szobámban.

-          Nem jössz velünk?

-          Kihagyom.

-          De este jössz a koncertre?

-          Persze.

-          Hát jó. Nemsokára visszajövünk, aztán majd együtt indulunk el.

-          Majd kelts fel, azt úgyis nagyon élvezed.

-          Jut eszembe. Az a hír járja itt, hogy Bill bocsánatot kért tőled.

-          Igen. Nagy szám?

-          Az. Jó úton haladsz elég hamar.

-          Még szinte el sem kezdtem.

-          Fantasztikus vagy hugi.

-          Ó elég lesz. Nem kell puncsolni, már itt vagyok.

-          Na jó. – mosolygott. – Később beszélünk. Szép álmokat.

-          Meg lesz. Puszi. – tettem is le a telefont.

Annyira jót aludtam. Az az igazi jóleső érzés, mikor magától csukódnak le a szemeim és arra kelek, hogy nem tudok tovább aludni. Senki nem zavart meg, senki nem keltett fel, csak én voltam és az én mások számára idegesítő tulajdonságom, miszerint, ha nem alszom ki magam, használhatatlan és kezelhetetlen vagyok. Majd kinövöm idővel, de most még minek. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy másokhoz alkalmazkodjak.

Kikászálódtam az ágyból és egy gyors zuhany után átöltöztem kényelmesebb rövidnacimba egy toppal. Korgó gyomorral indultam kajakutatásra, és ahogy kiléptem az ajtón Tommal találtam szembe magam.