12. rész. Maximalista hisztérika.

-          De kipihent az arcod. – közölte Tom vigyorogva.

-          Köszi.

-          Hova indulsz?

-          Hol lehet itt nagyon gyorsan nagyon finom kajához jutni?

-          Hát most nincs időm összedobni neked valamit.

-          Pedig ha egy pasi főz… - sóhajtottam. – Hát mindegy. Talán majd máskor. Azért köszi. – haladtam tovább a liftek felé.

-          Te tényleg más vagy, ha kialszod magad. – szólt utánam.

-          Te is más vagy, ha kialszom magam. – szóltam vissza meg sem fordulva és már be is szálltam a liftbe, hogy a földszinti étterem felé vegyem az irányt David számlájára jóllakatni magam.

-          Mit vigyorogsz? – állt Tom mellé Georg a folyosón.

-          Az a rövidnadrág.

-          Kivel találkoztál?

-          Vikivel.

-          Bill őt keresi.

-          Szerintem az étterembe ment.

-          De jó ötlet. Na húzok én is. Mond meg az öcsédnek, hogy Vikire bukkanva tömöm a búrám odalent.

-          Oké. Cső. – indult is tovább a szobája felé.

-          Csatlakozhatok? – lépett az asztalomhoz Georg.

-          Persze. De figyelmeztetlek, ha pár percen belül nem érkezik meg a reggelim, téged foglak felfalni.

-          Reggeli ilyenkor?

-          Nem a napszaktól teszem függővé az ilyen dolgokat. A nap első étkezése akár este nyolckor is csak reggeli.

-          És mit rendeltél?

-          Milánói sertésbordát.

-          Szerencsémre az biztos gyorsan kész lesz. – mosolygott.

-          Imádkozz.

-          Kipihented magad?

-          Bizony. És ti sikeres délelőttöt zártatok?

-          Aha. Az a színpad csúcs. Jó kis koncert lesz.

-          Nem szoktatok izgulni előtte?

-          Dehogynem. És most először adjuk elő az új kislemezünket.

-          Dupla izgalom.

-          Billnek tripla. Akusztikus koncert lesz. Halálra aggódja magát, kikészített ma a próbán.

-          Hisztis?

-          Csak épp annyira, hogy kedvem legyen a gitárommal szájon vágni, ha még egyszer megszólal, vagy félbeszakít.

-          Sziasztok. – érkezett meg Bill.

-          Épp rólad beszéltünk. – közöltem őszintén.

-          A legjobb téma. – vigyorgott. – Mit eszünk?

-          Én még nem rendeltem. Viki milánóit.

-          Fantasztikus. Hahó. – kezdett integetni a pincér srác felé.

-          Igen uram? – jött is oda.

-          Egy milánóit kérek rengeteg sajttal.

-          Azonnal intézkedek.

-          Köszönöm szépen.

-          Várjon. – szólt utána Georg. – Lesz még egy bécsi szelet sült krumplival.

-          Rendben, köszönöm. – firkantotta fel a kis jegyzettömbjébe és már ment is.

-          Szóval én voltam a téma? – öntött magának a kancsóból egy pohár narancslevet Bill.

-          Úgy hallom hisztis vagy.

Georg kikerekedett szemekkel nézett rám.

-          Hé én csak maximalista vagyok. – kérte ki magának.

-          Egy maximalista hisztérika. – helyesbített Georg.

-          Valljuk be jó kis kombináció. – nevettem el magam, mire kis gondolkodás után Bill is morcos ábrázatát mosolygósra cserélte.

Ezek ketten nem is beszéltek egymással. Alig láttam még valamit a bandából, de már pár dolgot ki tudtam következtetni. Legalábbis Billről. Akármennyire ő van előtérben, őt nyomják el leginkább. Ahogy Tom tegnap este ráförmedt, mikor szóba hoztam az albumot, ahogy Gus ma megjegyezte, hogy nem erőssége másra figyelni, David azt mondta, meglepő, hogy bocsánatot kért tőlem és most Georg hisztérikának nevezte. Tényleg mindenki neheztel rá, amiért nem veti bele magát ezerrel abba az albumba. És látom rajta, hogy nincs kedve ehhez az egészhez. Ahogy az előbb elmosolyodott, örültem neki. Nem akartam részt venni kettejük közt egy vitában. Abból inkább kimaradnék.

Georg szempillantás alatt cselekedett, ahogy megjött a kajája szólt, hogy felviszi a szobájába. Így is tett, már el is tűnt az asztaltól.

Bill csak nézett utána, majd visszafordult az asztalhoz és csak piszkálta villájával a tányérját. Próbáltam nem foglalkozni ezzel és nem felölteni lelki szemetesláda mivoltomat. De nem ment sokáig.

-          Na jó. – tettem le a villámat, mert egyszerűen az étvágyam is elment ettől a befordult Billtől.

-          Mi az?

-          Ne csináld már ezt.

-          Mit?

-          Mit mit? Egyél kérlek. Beszélgessünk vagy menj fel te is a szobádba, de én így képtelen vagyok enni.

-          Ne haragudj, nem akartam elrontani a napodat. – válaszolt, de némi iróniát éreztem a hangjában, aminek nem igazán örültem.

-          Na ácsi. Egyezzünk meg valamiben. Ne egymáson vezessük le a feszültséget, mert én nem bírom sokáig az igaz, de elég kiborító tudok lenni, ha valami nem tetszik, és ahogy elnézem, nem hiányzik neked még egy ember, akinek nem vagy jelenleg a szíve csücske.

-          Ne haragudj. Tényleg. Szar napjaim vannak ennyi az egész. De hagylak enni. – állt is fel. – Ja. – túrt a zsebébe. – Ezt visszahoztam. Lenyúltam Gustavtól, elég jó zenék vannak rajta. – tette le az asztalra az mp3 lejátszómat, majd elment.

-          Francba. – sóhajtottam, elszámoltam háromig és elindultam utána.

A liftet már nem értem el, így egy másikba pattantam be.

-          Várj már. – értem utol a folyosón. – Bocs, bunkó voltam. – álltam elé. – Az egész napom hazavágta a koránkelés, ráadásul majd éhen halok és gyűlölöm a veszekedést. Plusz, de ez maradjon köztünk. – hajoltam közelebb. – A bátyámat kerülgetni egész nap sem egy leányálom.

Nyert ügyem volt, már megint mosolygott.

-          Hát itt vagytok! – érkezett meg David a semmiből.

-          Na tessék. – forgattam szemeim Bill felé.

-          Egy óra múlva indulunk, kész lesztek?

-          Persze. – felelt Bill.

-          Hugi, velem jönnél egy kis konzultációra?

-          Atya ég, mintha tényleg a főnököm lennél. – bólogattam. – Később folytatjuk. – kacsintottam Billre és elindultam a szobámba.

-          Baj van? – faggatta David őt.

-          Dehogy, semmi. Menj csak.

-          Jól kijöttök?

-          Még nem tudom.

-          Figyelj, ne feszülj a délutáni vita miatt. Tudod, hogy ők is ugyanolyan stresszesek, mint te vagy.

-          De ők hárman egy ellen vezetik le.

-          Beszélek velük.

-          Dehogy. Még az kéne. Hagyd, majd én elintézem.

-          Hát jó. Egy óra múlva indulás. – ismételte önmagát, majd utánam jött.