13. rész. Vidd magaddal Billt.

-          Na itt vagyok. – lépett be bátyám a szobámba.

-          Nyugi kész leszek egy órán belül.

-          Kipihented magad?

-          Ki bizony. De tanúja voltam egy konfliktusnak Bill és Georg között.

-          Ma összebalhéztak kicsit a próbán.

-          Tudom, nem kéne ilyen hamar hatalmas következtetéseket levonnom, de Billnek talán mégis pihenésre lenne szüksége. Ezek egymásnak ugranak hamarosan, és az nem nagyon hajtja előre az albumgyártást. De javíts ki, ha tévedek, ez nem az én szakterületem.

-          Ha nem lennének lefixálva a határidők, egyet értenék veled, és hosszabb szabadságra küldeném őket. – ült le az ágyamra és most először láttam rajta, hogy tényleg szívén viseli a srácok sorsát. – Majd pihennek, ha az album a piacon van.

-          Te is tudod, hogy ez nem igaz.

-          Figyelj, ők ezt vállalták, mikor lemezszerződést ajánlottam nekik. Tudták, mivel fog járni.

-          Úgy néz ki egyikük belefáradt.

-          Bill a kulcsfigura. Az ő vállát nyomja a sok stressz. Ráadásul nagyon lelkis, ami nem sokat segít a dolgon.

-          Lazíts egy kicsit a pórázon. Te azt akarod, hogy mutassam meg neki, milyen jó móka ez az egész. De ő azt látja, hogy délig alszom, hogy nincs semmi dolgom, és azt csinálok, amit akarok. Ez sem segít.

-          Kedvelnek téged. Megkérdeztem Billt, hogy kijöttök-e.

-          Mit mondott?

-          Hogy még nem tudja.

-          Kicsit durva voltam vele, de bocsánatot kértem.

-          Min vitáztatok?

-          Zavart, hogy annyira be van fordulva és megjegyeztem, hogy ne rajtam vezesse le a feszültségét, mert ő jár rosszabbul, ha én is azt teszem.

-          Hugi. – nézett rám kérlelő tekintettel.

-          Nyugi. Nem fordult elő többet. De még bele kell rázódnom ebbe. Magamat adhatom, azzal nincs is baj. De ezek elkényeztetett gyerekek, a hozzájuk hasonlókat képen röhögöm általában. Nem egyszerű visszafognom magam, mikor egy gazdag, híres és sikeres tini nyafog nekem.

-          Menni fog?

-          Persze. Egész normális srácok, amit eddig megismertem belőlük. Csak hiányzik a magánszférám már most. Együtt buszozgatni, együtt lakni, mindenhol beléjük futni… és ez még csak a második nap. Ez jó lesz? – raktam magam elé egy szűk sötétlila, pánt nélküli egyberuhát, egy vastag fekete lakkövvel a derekán.

-          Tökéletes.

-          Akkor ezzel megvolnánk. – tettem le mellé az ágyra. – El kéne már jutnom egy körmöshöz, mert botrányos állapotban vannak a kezeim.

-          Ó az én hiú hugicám.

-          Na majd holnap teljes tatarozásra megyek.

-          Az én hitelkártyámmal? – mosolygott.

-          Terveim szerint. – pislogtam.

-          Jól van. Na megyek, még el kell intéznem pár telefont.

-          Oké. Fél óra múlva az ajtóm előtt fogom várni az indulást.

-          Köszi. Tudod mit? – fordult vissza az ajtóból.

-          Igen?

-          Vidd el magaddal Billt holnap.

-          Körmöshöz?

-          Mit tudom én. Csak vidd el kikapcsolódni. Ő szereti az ilyen kényeztetéseket. Jobb kedve lesz majd tőle.

-          Hát jó. Majd megkérdezem tőle.

-          Köszönöm. – ment is ki az ajtón.

Egy pasival szépségszalonba? Nekem lesz égőbb, vagy neki? Most ecseteltem neki, hogy már a második nap megfulladok a folytonos társaságukban, erre a kis pihi napomon is rángassam magammal a befordult Billt. Lehet, hogy ezúttal túlvállaltam magam.

Szoros copfba fogtam a hajam, a copfot egy nagy lokniba varázsoltam a hajsütővasammal, belebújtam a lila rucimba, felvettem a kedvenc fekete tűsarkúmat, lila kistáska és már kész is voltam. Pontban fél óra múlva már ott dekkoltam az ajtóm előtt.

-          Komolyan így jössz? – érkezett a kérdés jobbról közeledő Tom szájából.

-          Parancsolsz? – kérdeztem vissza, remélve, hogy rosszul hallottam.

-          Elég figyelemelterelő a szerelésed.

-          Nem hiszem, hogy van leszbikus rajongótok.

-          Nem is rájuk gondoltam.

-          Ó hogy ez egy bók volt? – tettettem meglepődést.

Ekkor sétált el előttünk Bill szó nélkül és ránk sem hederítve lépdelt a liftig, amivel el is tűnt a szemünk elől.

-          A testvéred csak úgy sugárzik a boldogságtól.

-          Majd helyre jön. De most depi van.

-          És miért? – érdeklődtem, mintha fogalmam sem lenne az okáról, és tényleg érdekelne a válasza.

-          Ez sajnos nem biztos, hogy rád tartozik.

-          Szóval csaj van a dologban.

-          Ex csaj. De nem tőlem tudod. Nem rég szakított vele a barátnője, akit nagy szerelemnek hitt.

-          Nem vagy valami jó titoktartó.

-          David húga előtt nem hiszem, hogy titkolóznunk kéne.

-          Nyugodtan hívj a nevemen. De hívhatlak én is Bill bátyjának, ha jobban tetszik.

-          Mehetünk? – jött oda David.

-          Persze. – kaptam az alkalmon. – Jót dumáltunk. – szóltam Tomhoz és elindultam David után.

-          Jövök egy gyors, de finom kajával. – szólt utánam korábbi beszélgetésünkre utalva.

-          Hiszem, ha látom.

-          Nem hagyod őt békén? – állt mellé Georg.

-          Nem csináltam semmit. – emelte fel mindkét kezét ártatlanul megadva magát.

-          Aha. – vigyorgott.

-          Ne gyere a menedzser húga tabu dumával.

-          Eszembe sem jutna felesleges fejmosásba kezdeni. De nem úgy látom, mintha vevő lenne rád haver.

-          Én sem teperek. De ha alkalom adódik, kihasználom.

-          Milyen alkalom? – érkezett meg Gustav is.

-          Nem akarod tudni. – zárta le a témát Georg. – Menjünk.

-          Bill?

-          Már előre ment. – válaszolt Tom és mind a hárman elindultak a mélygarázsba utánunk.

Szerencsére ez a kis busztúra rövidebb volt, mint a reggeli. Húsz perc át a városon és már ott is voltunk a hatalmas stadionnál, ami előtt egy tűt nem lehetett volna leejteni annyi sikongató félőrült rajongó várakozott.

Komolyan félteni kezdtem a testi épségem. Kiszállok a négy sztárral egyszem nőként a kocsiból… kész öngyilkosság. Szinte hallom a kritikákat, a féltékeny megjegyzéseket. De nem én lennék, ha ezt nem élvezném. És a helyemben ki nem élvezné? Ugyan.

Hamar bejutottunk a hátsóbejáraton hermetikusan körbezárva testőrök gyűrűjébe. Hatalmasok így közelről. De ez a fő dolguk. Hatalmasnak és ijesztőnek lenni. Nos, ezt jól csinálják.

A backstage-be mentünk, ahol a srácoknak kis eligazítást tartott a menedzsment. Előre mennek, mint akik most érkeznek, fotózkodnak a különféle reklámokkal ellátott óriásplakátok előtt, adnak pár egy-két szavas interjút az érdeklődő sztori hajhászoknak, majd bevonulnak, megvárják, míg beengedik a fanokat. Lezavarják a koncertet, utána irány az autogramosztás. Nagyjából hétszázszor firkantgatni az aláírásukat minden egyes ájuldozó lánynak és vége. Mehetünk haza.

Ez így még nekem is fárasztónak hangzik, kíváncsi vagyok, hogy fogják bírni.

Bentről egy kis szobából figyeltem őket egy kis tévé segítségével. Kivonultak a fotósok elé és nekem egy dolog azonnal feltűnt. Bill. Billt mintha kicserélték volna. Vigyorog, kiegyensúlyozott, elszánt és pont kellően magabiztos. Pózol, és jókedvűen válaszolgat hadarva a kérdésekre. Mintha két Bill lenne. Csak mindenki mást hisz a valódinak.

Amint sikerült nem őrületként jellemeznem azt a jelenséget, ami a koncert megkezdése előtt pár perccel zajlott az arénában, arra gondoltam, basszus, ez milyen jó érzés lehet!? Ezek a lányok mind miattuk vannak itt, mind értük jöttek, csak hogy láthassák és hallhassák őket élőben. Sosem gondoltam bele milyen lehet a rajongás a másik szemszögből.