16. rész. Szóval két dolog Bill.

Nem akartam rákérdezni, mi történt, miért nem olyan fontos már az az interjú és miért nem kellenek testőrök a kis különprogihoz. Csak vele tartottam és vártam, mikor robban.

Mikor kiértünk a hotelből, leintette az első taxit, és mikor beszálltunk rámnézett, jelezvén, hogy én jövök. Én tudom, merre megyünk. Én pedig bediktáltam az itteni lakásom címét.

-          Itt vagyunk. – közöltem vele a kapuban állva.

-          Hol is?

-          Itt laktam. – kutattam elő táskámból a kulcsokat, amiket már délután beraktam.

-          És van hozzá kulcsod?

-          Ez a heppem.

-          Betörő vagy?

-          Dehogy. – nevettem. – Pótkulcsokat gyűjtök.

-          Jézus, te ennyi helyen laktál? – vette kezébe gyűjteményem.

-          Igen.

-          És mit keresünk itt?

-          Megmutatom. Csak maradj csendben.

-          Oké. – egyezett bele.

Megtaláltam az ide passzoló kulcsot, és már be is jutottunk a lépcsőházba. A lépcsőkön felmásztunk a legfelső emeletre, majd onnan ki a tetőre. Már sötétedett, ilyenkor nagyon szép.

Egy idős néni, aki itt élt, szíve ügyeként bánt ezzel a tetővel. Virágokat nevelgetett, díszkivilágítást csinált. Nekem mindig megengedte, hogy feljöjjek ide kikapcsolni egy kicsit.

-          Ez fantasztikus. – ámult körbenézve Bill.

-          Gondoltam, hogy tetszeni fog. Mindig itt ücsörögtem. – ültem le a megszokott helyemre törökülésbe, ő pedig leült mellém.

-          Ide akartál hozni?

-          Igen.

-          De miért?

-          Mert nekem ez a hely mindig segített, ha el akartam tűnni a világ elől, ha minden szar volt és kellett egy kis magány.

Nem válaszolt. A szemembe nézett és ez elég is volt. Pár másodpercig állta a tekintetem, majd térdeit felhúzta, könyökeit megtámasztotta rajtuk, és fejét az ölébe hajtotta.

-          Nem baj, ha csak…

-          Dehogy. – válaszoltam fel sem tett kérdésére. – Nem muszáj beszélgetnünk.

Hanyatt dőltem a műfüvön és bámultam a csillagokat.

Nagyjából öt perc múlva a csendet Bill telefonjának csörgése zavarta meg. Benyúlt a zsebébe, kivette onnan, majd kikapcsolta és elhajította.

-          Ebből nem lesz baj?

-          Nem érdekel.

-          Ne érts félre, csípem az ilyen helyzeteket, de nem akarlak bajba sodorni.

-          Nem te rángattál el. – nézett hátra rám.

-          És az interjú?

-          Nem érdekel. – kaptam ugyanazt a választ.

-          Nagyon ki vagy.

-          Nagyon. – sóhajtott, majd hátradőlt mellém. – De túl leszek rajta. Csak jó lenne, ha adnának időt rá.

Újabb pár hosszú perc csend következett, amit ezúttal ő tört meg.

-          Miért nem beszéltél egy évig Daviddal?

Meglepett a kérdése és a hirtelen felhozott témája, amire egyáltalán nem volt kész hazugságom. De úgy éreztem, az igazat is elmondhatom.

Most nem arról szólt az együttlétünk, amiért idejöttem valójában. Most tényleg el akartam terelni a figyelmét, most tényleg fel akartam kicsit dobni őt.

-          Hosszú sztori. – feleltem. – Van időd?

-          Csak az van. – fordult felém.

-          De David nem tudhatja meg, hogy elmondtam neked.

-          Köztünk marad.

-          Mindig is ő volt a kedvenc. A tökéletes, kitűnő tanuló, nagy álmokkal élő fiú, aki mindent elért, amit akart. Apu megálmodta, hogy menedzser lesz, és ő az lett. Sikeres menedzser, mint a mellékelt ábra mutatja. Én pedig egyáltalán nem akartam közgazdász lenni, aminek engem akart apu. Nem érdekeltek a számok, a négy fal közti ücsörgés. Az emberek érdekeltek, a szabadság, az önállóság. Ahogy a nyári munkákból össze tudtam spórolni kellő készpénzt, már el is költöztem otthonról. Összepakoltam és albérletbe költöztem. Bulizni jártam, ismerkedtem, éltem a szabad életet. És akkor találkoztam egy pasival, aki munkát ajánlott. Azt mondta, tud valamit, amivel rengeteg pénzt kereshetek, szabadon dolgozhatok, emberek közt lehetek. Konzumhölgy lettem, de nem árultam el a családnak. Főként nem Davidnak, mert tudtam, mit szólna hozzá. Egy partin épp egy idősebb menedzsert kísértem, mikor találkoztunk, és nem tudtam tovább hazudni. De nem akadt ki. Azt mondta, jól jön ez most neki. Azt mondta, van egy producer, aki ütős klipeket szponzorál és az ő bandájának pont erre van szüksége. Azt mondta, menjek el a partijára és puhítsam meg a hapit. Gondoltam, ha megteszem, belátja, hogy miért csinálom ezt, belátja, hogy értek hozzá és van értelme. De nem úgy lett. Az a gusztustalan hapi túlértékelte a helyzetet, és ahogy alkalma adódott le akart teperni. Kiderült, hogy David teljes szolgálgatást ígért a klipért cserébe. Én megkerestem őt és egyáltalán nem érdekelt, hányan figyelnek minket, felpofoztam. Ő pedig lekurvázott, elhordott mindennek és miután leléptem, felhívta aput és elmondta nekik, mivel foglalkozom. Na azóta az apám levegőnek néz, Daviddal pedig egy szót sem váltottunk több mint egy évig.

Feszült figyelemmel hallgatta a történetem, szemei egyre csak kerekedtek és láttam rajta, hogy nehéz megemésztenie a hallottakat.

-          Ennél kicsit egyszerűbb magyarázatra számítottam. – szólalt meg végül.

-          Olyannal nem tudok szolgálni. – vontam meg a vállam.

-          Az a mi klipünkért volt.

-          Hát szívesen. – mosolyodtam el magam.

-          Hogy csinálod ezt?

-          Mit?

-          Könnyen túllépsz a dolgokon, felülkerekedsz mindenkin és magabiztos vagy négy tök idegen srác között is.

-          Én nem tudom máshogy. Ha kényelmetlen a szitu, lelépek. Ha uralni tudom a helyzetet, maradok. Jó emberismerő vagyok, és könnyen alkalmazkodom. Ki akarom élvezni a fiatalságom függetlenül mindentől és mindenkitől. Ha valaki nem kedvel, legyen az ő baja, nekem nem kell megfelelnem magamon kívül senkinek.

-          Jó hogy te ezt megteheted. – szomorodott újra el.

-          Tudod szívesen megismerném már a jókedvű Billt. Azt, akit tegnap a kamerák előtt láttam.

-          A két végletet ismered már. Én valahol a kettő közt vesztem el. – hajtotta újra hátra a fejét.

-          Hát találj újra magadra. – könyököltem felé.

-          Én sem vagyok oda a mostani Billért. De a körülöttem lévő emberekért sem túlzottan.

-          Kössz. – vigyorogtam.

-          Nem rád értem. – mentegetőzött.

-          Tudom. Vagyis reméltem.

-          Jó lenne eltűnni egy időre mindenki elől.

-          Te nagyon depis vagy.

-          Tudom. – hunyta le szemeit.

-          Van valamim, amitől egy időre majd minden mókásabb lesz. – kutattam a táskámba a másik dologért, amit már reggel bekészítettem. – De két fontos dolgot meg kell ígérned.

-          Mi az? – nyitotta ki a szemét, én pedig egy füves cigit tartottam a kezemben.

-          Szóval két dolog Bill.

-          Hallgatlak.

-          Az egyik, hogy köztünk marad. Csak te és én tudunk róla. A másik, és ez a fontosabb, hogy megígéred, bármennyire jobb kedved lesz, soha de soha nem gondolod, hogy mindenre megoldás. Most mit vigyorogsz? – néztem végre mosolygó szemeibe.

-          Komolyan jobban érdekel, hogy rákattanok-e, minthogy valaki megtudja, mit adtál nekem?

-          Naná. De ne terelj.

-          Megígérem. És ne aggódj, próbáltam már. Nem fogok rákattanni.

-          Ez esetben meggyújtod? – tartottam felé.

-          Köszönöm a lehetőséget. – ült fel és előhalászta az öngyújtóját nadrágja zsebéből.

-          David az. – vettem elő megcsörrenő telefonom.

-          Szabad? – nyúlt érte Bill és mikor igent bólintottam, kivette a kezemből, kikapcsolta, majd visszaadta.

-          Ez a Bill szimpatikus nekem.

-          Nekem is. – gyújtotta meg a cigit, majd mélyet szívott bele, lent tartotta és csak pár másodperc múlva fújta ki némi köhögés kíséretében.

-          Mielőtt erre is kitérnénk, megnyugtatlak, nem élek vele. Egy barátomtól kaptam, végszükség esetére ezt az egyetlen szálat.

-          És ez most végszükség?

-          Nem az?

-          Nem neked.

-          Az most mindegy. – vettem el a kezéből, hogy én is beleszívhassak.