24. rész.  Itt? Most?

Natalie két dolgot is egyértelművé tett. Az egyik, hogy van még kávéja, a másik, hogy nem igazán akar velem kommunikálni.

Megcsináltam a kávémat és leültem vele szemben, kezembe véve egy újságot. Nagyjából három lapozás után már nem bírtam tovább.

-          Na jó. Bocs, ha tegnap bunkó voltam.

Lerakta az újságját és érdekes arcot vágott.

-          Csak a tekintélyemet tapostad el Bill szemében, nem számít.

-          Nem akartam. Mármint szándékos volt, de baromira zavart, hogy leszabályozod. Felnőtt pasi, hagy döntse már el, mit hord.

-          Ez a munkám. Ezért fizetnek. Engem nem a bátyám szponzorál.

-          Szép volt. – ismertem el sértegetésre való próbálkozását. – De én elnézést kértem.

-          Biztos jó, hogy itt vagy. Biztos mindenki tök boldog, de ne érezd úgy, hogy ez bármire felhatalmaz. Ha sajnálod a srácokat, tartsd magadban. Évek munkája az, amit te itt kritizálsz abszolút nem hozzáértő létedre.

-          Ugye neked fogalmad sincs, miért vagyok itt?

-          Nem hinném, hogy az lenne a legcélravezetőbb, ha lázítod Billt a megszokott rendszer ellen.

-          Ezek szerint mégis. Nos, én nem szólok bele a te munkádba, te se szólj az enyémbe.

-          Akkor ebben egyezzünk is meg.

-          További szép napot. – álltam fel és minél előbb elhagytam a szobát, mert az a flegma pofa, amit vágott, az a lekezelő hangnem, amit megengedett magának velem szemben, cseppet felhúzott.

Azért pár perc elég volt, hogy túl tegyem magam rajta. De a nézőtérre már nem ültem vissza. Már nem forgattak, csak megbeszéltek pár részletet. Így lesétáltam a garázsba és beszálltam a buszba. Inkább felhívtam Nicket, aki már le is foglalta a gépét, ami este hétkor fog landolni Párizsban. Szemét mód kihasználva „állapotomat” olyan dolgokra célozgatott, amivel egyértelművé tette, miről is fog szólni a mai este… épp a szám szélét harapdálva hallgattam őt lehunyt szemmel, hátradöntött fejjel, mikor valaki beugrott a kocsiba.

-          Le kell tennem. – szóltam bele a telefonba, mikor megláttam a mellém lehuppanó Tomot. – Este várlak. – raktam is le. – Mi van veled? – kértem számon Tomot azonnal.

-          Megzavartam valamit? – kérdezte ártatlanul pislogva.

-          Ne szórakozz velem légy szíves.

Ahogy ezt kimondtam, csak vigyorogni kezdett. Én pedig tudtam, rövidre kell zárni ezt az egészet, mert nem lesz jó vége.

-          Hát legyen. – közöltem.

Áthajoltam rajta, feltérdelve az ülésre és behúztam a tolóajtót egy erőteljes mozdulattal.

-          Mit művelsz? – lepődött meg egyből.

-          Hogyhogy mit? Essünk túl rajta. – fordultam egy kilencven fokot és szemből az ölébe kerültem.

-          Itt? Most? – hebegett, körbenézve.

Válasz helyett megfogtam pólója alját és elkezdtem felfelé húzni felsőtestén.

-          Figyelj. – húzta vissza. – Ezt…ezt nem kéne. Mármint nem így… vagyis nem itt.

Elmosolyodtam magam, amiért bejött, amire számítottam. – Gondoltam. – közöltem és kiszálltam az öléből.

Kinyitottam az ajtót, kiszálltam és behúztam magam mögött, bezárva Tomot.

Mikor a többiek is pár perc múlva megérkeztek, már indultunk is ebédelni, amit már nagyon vártam. Egy utolsó kávé, egy kiadós ebéd és máris jobban folytatódik a napom. Úgy terveztem, hogy a rádiós interjúra már nem megyek velük, inkább elcsászkálok egyedül Párizsban, veszek valami szép fehérneműt a mai alkalomra, és egy finom bort is, amit imádunk együtt kortyolgatni előtte, utána…

Három óra tájt már a szobámban sziesztáztam, mikor kopogtak. Már meg sem kíséreltem visszatartani váratlan vendégemet, így csak kikiáltottam:

-          Gyere!

-          Szia. – lépett be Bill az ajtón.

-          Szia. – ültem fel az ágyban.

-          Jól felhúztad a bátyámat. – mosolyodta el magát és leült mellém.

-          Az agyamra ment már. Mérges nagyon?

-          Inkább meg van lepődve. De majd levezeti a feszültséget este, ahogy szokta.

-          Tényleg, te mit csinálsz ma?

-          Most jöttem megköszönni neked, hogy szabad esténk van és azt, hogy láthattam Tom arcát, miután otthagytad a kocsiban. Aztán Natalieval együtt vacsorázunk.

-          Csak rólam ne beszélgess vele.

-          Mondta, hogy beszéltetek. Elnézést kértél. – bólogatott elismerően.

-          Már rég megbántam.

Üzenetem érkezett, amit megnyitva egy olyan tartalommal találtam szembe magam, ami enyhén szólva elkeserített.

-          Francba!

-          Mi az?

-          Nick nem jön.

-          Hogyhogy nem jön?

-          Közbe jött valami és nem tud jönni.

„Oké, nem baj.” – pötyögtem vissza a válaszomat és már el is hajítottam a telefont az ágy végébe.

-          Magamra hagynál egy kicsit? – kértem Billt, aki együtt érző arccal bámult rám.

-          Akarod, hogy este…

-          Nem. Kérlek. – nyitottam ajtót neki és már csuktam is be mögötte.

Nagyon ideges lettem. Annyira készültem, annyira akartam ezt az estét már. Vártam, hogy végre megérkezzen Nick és együtt legyünk. Együtt legyek kicsit a legjobb barátommal és persze úgy töltsem az éjszakát, ahogy azt elterveztem, és amiért megvettem ezt a csodaszép, csodaszexi fehérneműt, ami itt figyel a köntösöm alatt.

Ahogy Bill kiment, már csörgött is a telefonom. Nem akartam felvenni, eltúloztam volna a veszekedést… pár kitartó percnyi csörgés után sms érkezett.

„Ne haragudj, tudod, hogy nem léphetek csak úgy le, rengeteg pénzről van szó.”

„semmi baj… csak megígérted és számítottam rád…”

„Hiányzol baby, ne haragudj kérlek! Bepótoljuk, ígérem!!”

„ok. kellemes estét.”

Nem írt többet, megvárja, míg lenyugszom. Ami nehéz lesz. Számítottam erre az estére, szükségem volt erre az estére. Hányszor passzoltam el melót érte?? Francba. Gyűlölöm azt az érzést, mikor rájövök, hogy valakinek már megint nem vagyok annyira fontos, mint ő nekem…

-          Hahó hugi. – jött be a szobámba hét óra körül David.

-          Szia.

-          Hát te? Nick?

-          Látod valahol? – mutattam körbe a szobát.

-          Nem jött el?

-          Nem ért rá még sem.

-          Ne már. Tudom mennyire vártad.

-          Tényleg? – ironizáltam.

-          Gyere velünk. Páran elmegyünk bowlingozni.

-          Nem, kössz. Itt maradok és sajnálom magam.

-          Maradjak?

-          Nem kellünk ehhez ketten.

-          Hugi…

-          David. Légy szíves. Menj, oké? Érezd jól magad. – tuszkoltam ki az ajtón és egy puszit adtam az arcára. – Elleszek egyedül.

-          Hívj, ha meggondolnád magad.

-          Rendben.

-          Jó éjt.

-          Neked is.

Örültem, hogy végre lelépett. És aminek a legjobban örültem, hogy mindenki lelépett. Bill Natalieval, ha jól tudom Georg a barátnőjével, többiek meg szerteszét. Nem akarok ma este itteni emberbe futni!

De a szobámban ücsörögni sem igazán…