29. rész. Most miért utáljuk?

Jót nevettünk, de nem terelődött a téma.

-          Na te jössz.

-          Tudom.

-          Hogy nézzen ki?

-          Hát ez a beszédes szem dolog most felizgatott, figyelni is fogom.

-          Nem bírsz megkomolyodni?

-          Jójó, bocs. Szóval. Imádom a hosszú szempillákat és a mosolygödröt. Azok a gyengéim. Telt ajkak, alap. Haj és szemszín nálam sem játszik, habár egy vörös hajú zöld szemű szeplős pasi szóba sem jöhet. Legyen magasabb nálam, nem vagyok valami hatalmas, és nem bírom a törpéket. De ne is kelljen sámlira állnom egy spontán érzésből elkövetett szenvedélyes csókhoz. Jönnek a belső tulajdonságok, figyelj. Okos, de nem okoskodó. Vicces, de ne bohóc. Szenvedélyes, de ne nimfomániás. Ne akarjon magához láncolni, de azért mutassa ki, mennyire ragaszkodik hozzám. Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok. Szétszórt, akaratos, komolytalan vagyok és eszem ágában nincs felnőni teljesen. Ezt el kell viselnie. És azt is, hogy nem bírok megülni a seggemen sokáig. Ha olyanom van, megyek. Ha este úgy döntök, reggel cuccolok egy másik városba.

-          Igen, láttam a kulcsgyűjteményt.

-          Nagyjából ennyi, ami hirtelen eszembe jutott. Ja nem, még valami. Utálom a féltékenykedést. Ki tudok borulni tőle.

-          Te válogatósabb vagy nálam.

-          Nem is.

-          Azért, ha majd megtalálod a tökéletest, mutass be neki. – gúnyolódott.

-          Hé! Tudod mit? Összehozzuk majd a te álomtündér csajoddal, aki elviseli a tudathasadásodat. – vágtam vissza.

-          Ki kérem magamnak. Nekem csupán személyiség zavaraim vannak, a tudatom ép.

-          Na jó, ne szívjuk egymás vérét. Kívánom, hogy találd meg a lányt, aki majd megkönnyíti az életed és nem csak teher lesz a számodra.

-          Köszi.

-          Egyébként úgy lenne szép az élet, ha kibírnánk párkapcsolat nélkül.

-          Hát néha én is így érzem. De jó érzés tudni, hogy tartozom valakihez.

-          Én magam…

-          Magadhoz tartozol, tudtam, hogy ezt fogod mondani. – fejezte be a mondatom.

-          Hé! Nem ér kiismerni! – nevettem el magam rögtön a meglepődés után.

Miután kinevette magát gyermekded megjegyzésem után, elkomolyodva fordult hozzám.

-          Örülök, hogy a füves balhé után mégis maradtál.

-          Igen, már említetted.

-          De tényleg. Csatlakozhattál volna hozzánk hamarabb.

-          Aranyos vagy, de azért nem életcélom veletek turnézgatni.

-          Ahhoz képest, hogy David miatt jöttél, több időt töltöttél eddig velem.

-          Hát veled hangyányit könnyebb kijönni. – próbáltam elviccelni a nyilvánvaló és egyértelmű tényt, hogy talán kicsit adni kéne a látszatnak és több időt lenni Daviddal is.

-          Pedig az emberek általában Tomot istenítik, mert nagy a szája és állandóan komolytalankodik.

-          Szerintem nem hátrány a zárkózottságod. Jobb, mint a nyilvánvaló nyomulás. Az idegesít.

-          Tom nyomul, igaz?

-          Tom olyan, mint egy idióta kisgyerek, aki szarrá van kényeztetve, és tényleg elhiszi, hogy mindent megkaphat, amire csak rámutat.

-          Te nagyon kibuktál rajta. Mit csinált?

-          Mindegy, bocs, elragadtattam magam. Mégis csak a tesódról van szó. Hagyjuk is. Csak nem bírom az ilyet.

-          Egyébként igaz.

-          Mi?

-          Mindent megkap, amit akar. Előbb vagy utóbb. – vetett rám amolyan „nyugodj bele, hogy téged is megkap, ha akar” pillantást.

-          Hát kapja be.

-          Neee. – egyenesedett ki hatalmasra nyílt szemekkel.

-          Mit ne?

-          Te és ő…

-          Nem. – tapasztottam a szájára tenyerem.

-          M mmmm mm…

-          Mi van? – engedtem el.

-          Te lefeküdtél vele!

-          Na nem. Én nem tárgyalom ki a magánéletem.

-          Tehát igen. Ne már.

-          Mit ne már? Egy botlás volt, amit már ezerszer megbántam és legszívesebben semmissé tenném, ha lehetne.

-          Mikor?

-          Tegnap este.

-          Azért maradt ott, mikor megtudta, hogy nem jön a barátod! – esett le neki.

-          Sanszos. De tényleg hagyjuk.

-          Na de várj. Most miért utáljuk?

-          Utáljuk?

-          Hát, ha nagy szemétséget művelt, én is mérges vagyok rá.

-          Nem Bill. Te nem is tudsz róla. Senki nem tud róla, főleg David nem tud róla, rendben?

-          Rendben. De mond már, mit csinált?

-          Előadta a reggelinél Georg meg a barátnője előtt, hogy ő megtalálta az igazit, miután élete legjobb orális kielégülésében volt része, majd megkérdezte, nekem hogy telt az estém.

-          Igazi bunkó. – állapította meg, de úgy tűnt, nem éri meglepetésként.

-          Az.

-          Mit mondtál?

-          Hogy gyerekes és számomra az aktus feledhető volt.

-          Belegázoltál a lelkébe.

-          Leszarom a lelkét, sőt úgy ahogy van, őt is.

-          De mégis idegesíted magad. – mosolyodta el magát.

-          Na ezt ne. Hidd el, nem ellentétesen működöm, azt már kinőttem az általános iskolában. Csakis azért történhetett meg a tegnapi baklövés, mert Nick nem jött és hát tudod, szükségem volt valakire.

-          Tehát ha mondjuk én megyek oda hozzád… - röhögött rajtam.

-          Bill, agyon váglak, de komolyan.

-          Jól van. – tartotta megadásként magasba kezeit. – Csak arra gondoltam, hogy sushit zabáltam Natalieval, ahelyett, hogy…

-          Bill! – szóltam rá, még mielőtt befejezi, de ő csak pukkadozott a röhögéstől. – Közlöm, egyáltalán nem vagy vicces. Sőt kezdesz túllépni egy bizonyos határt és hamarosan a közös buszban találod magad.

-          Nyugi. Csak vicceltem.

-          Én nem. Haragszom magamra, amiért olyan hülye voltam, hogy megtettem. Egyáltalán nem szeretném vicc tárgyának tekinteni, inkább elfelejteném, ha lehet.

-          Na jó. Beszélek majd vele, hogy szálljon le rólad, ha már úgyis megkapta, amit akart.

-          Nem. Egyrészt én is meg tudom védeni magam, elég nagylány vagyok már. Másrészt pedig, mint ahogy már mondtam, te nem is tudsz erről. Vele sem beszélsz róla és velem sem többet. Itt lezártuk. – közöltem, majd hátradőltem befejezve a beszélgetést.

Pár percig hagyott is békén, csak bámult ki az ablakon.

-          Tudod mi a fura? – szólt hozzám.

-          Mi?

-          Hogy nem veszítettél az értékedből a szememben.

-          Ezt hogy értsem?

-          A lányok, akik Tommal lefekszenek egy alkalommal és ezzel meg is elégszenek, számomra nem igazán szimpatikusak, hogy úgy mondjam. De te nem vagy az. Mármint te pont hogy szimpatikus vagy és nem változtat ezen a tény, hogy lefeküdtél Tommal.

-          Öröm az ürömben. – feleltem unottan.

-          De komolyan. Ne foglalkozz már ezzel. Megtörtént, ki nem szarja le? Tom nem teljesen érzéketlen, nem fog elbüszkélkedni vele Davidnak. Húz magában egy strigulát és továbblép.

-          Strigulát?

-          Bocs, ez hülyén hangzott.

-          Lehetne, hogy tényleg hanyagoljuk?

-          Persze. – helyeselt és újra hátat fordított nekem.