36. rész. Ha végeznéd a dolgod…

Nehéz volt úgy beszélgetni, hogy tartsam magam a hazugsághoz. Ahhoz, hogy nekem ez a dolgom. Ezért vagyok itt, ez van elvárva tőlem. Ez a kettősség elég nehéz, ha őszintén akarok beszélgetni valakivel. Úgy érzem, ez az utolsó, hogy osztozom valakivel a buszon, ha csak nem Bill az… ha még szóba áll velem és nem köt velem örök haragot. Őszintén szólva már egyszerűbb lenne, hazamenni és nem törődni Billel, de egyrészt van az a pénz… másrészt úgy érzem, szüksége van rám Billnek. Nehéz ezt megmagyarázni, de így gondolom. Emberi kötelességemnek érzem nem magára hagyni őt.

Montpellier viszonylag közel volt. A legrövidebb buszozgatáson estünk túl. Kellemes beszélgetést folytattunk egész úton a világ nagy dolgairól és jókedvűen váltunk el.

Mikor kiszálltam a buszból, épp akkor szállt ki Bill a másikból, de felém sem nézett. Nem tudtam, hogy ez most a sima depi, vagy a Vikire depi… de volt egy olyan érzésem, hogy úgyis meg fogom tudni.

Davidtól megérdeklődtem, most hogyan tovább. Ma itt alszunk, a srácok fellépnek egy mini koncerten, aláírásokat osztogatnak és szabad az este. Reggel pedig repülővel folytatjuk az utunkat Olaszországba, elsőként Milánóba. Vége a buszozásnak. Ennek felettébb örültem.

Úgy döntöttem, velük tartok a koncertre, tetszett az előző is és úgysincs jobb dolgom ugye. Ki se pakoltam, csupán átvettem egy alkalmasabb ruhát és úgy vártam őket a hallban kávézva.

-          Szia. – jött oda hozzám Tom.

-          Szia.

-          Velünk jössz? – ült le mellém.

-          Úgy terveztem.

-          Milyen utatok volt?

-          Egész jó. Nektek? Bill?

-          Nincs változás. De azt már tudom, hogy a ribanc féltékeny rád. Nagyon féltékeny. Kikérte magának, hogy Bill tovább lépett és főleg azt, hogy te vetted fel a telefonját.

-          Bill megmondta, hogy nem vagyok a barátnője?

-          Persze. Nem valami rutinos, ha hazudnia kell.

-          És miben maradtak?

-          Fogalmam sincs, nem érdekelt tovább. De úgy látom, téged igen.

-          Nem fogok belehalni, ha nem tudok meg többet. – lepleztem információ szomjamat.

-          Na mindegy. Este szabad progi. Szobabuli Georgnál. Átjössz?

-          Óó meghívtok?

-          Én elleneztem, Bill még nem tud róla, de a két lúzer örülne neked valamiért.

-          Ennél kedvesebb ösztönződumát sem hallottam még. Mond meg nyugodtan, hogy te akarod, hogy ott legyek.

-          Miért akarnám? – hajolt közelebb.

-          Mert jó fej vagyok és feldobom a hangulatot.

-          És az sem zavar, ha hozunk pár csajt? – húzta fel a szemöldökét.

-          Nem leszek féltékeny.

-          Akkor jó.

-          Öhöm. – köhintett bátyám, amitől szétrebbentünk.

-          Na végre. – pattant fel Tom. – Mehetünk már?

-          A többiek már várnak.

-          Rohanok. – hagyott is ott minket.

-          Hugi.

-          Igen? – pislogtam ártatlanul.

-          Kell kérdezősködnöm?

-          Nem szükséges.

-          Akkor jó.

-          Ugye tudod, hogy nem csinálok hülyeséget?

-          Remélem.

-          Rossz kedved van?

-          Bill kiakaszt. Nem tudod, mi baja?

-          De igen.

-          És?

-          Beszélt a volt barátnőjével telefonon.

-          Klassz. Azt hiszem, lecseréljük a telefonszámaikat.

-          Ó micsoda hatalommal bírsz. – próbáltam elviccelni.

-          Ha végeznéd a dolgod, nem kéne ilyen faszsággal foglalkoznom.

-          Most mi bajod van?

-          Mindegy, nincs kedvem most veszekedni.

-          Ja hát ha nincs kedved, az más. – álltam fel az asztaltól.

-          Úgy látom, te inkább szórakozol, minthogy azt tennéd, amire kértelek.

-          Szóval még is van kedved veszekedni?

-          Csak magyarázd meg mi ez az egész Tommal, és miért depis Bill, mikor te pont azért vagy, hogy ne legyen az?

-          Először is Tommal nincs semmi, amiről be kéne számolnom. Bill pedig természetéből fakadóan hisztériázik állandóan. Nem lóghatok non-stop a nyakán, ezt beláthatod. Sejthetted, hogy nem egy hét alatt fog megváltozni minden. Sőt egyáltalán nem hiszem, hogy akkora változást képes lennék elérni. Én próbálkozom, megteszem, ami tőlem telik.

-          David. – jött oda hozzánk Dave. – Mennünk kéne.

-          Persze, megyünk, egy perc.

-          Te is jössz? – fordult hozzám.

-          Viki vagyok. – nyújtottam kezet, ha már úgy illik, mivel még nem volt alkalmunk ez előtt bemutatkozni.

-          Daver Roth. – viszonozta hidegen, majd újra bátyám felé fordult. – Induljunk.

-          Oké, mehetünk. Mondtam, egy perc.

-          Rendben. – hagyott is minket magunkra.

-          Baromira nem tetszik, ahogy néznek rám a beavatott emberek. Lekezelnek. Ő is és Natalie is.

-          Hát volt egy-két nem túl szép húzásod, nézd el nekik, hogy neheztelnek a füves és a Dioros incidens miatt.

-          Na jó, én itt maradok.

-          Miért?

-          Elment a kedvem. – közöltem, és felmentem a szobámba.

Nem tudtam volna megmondani, mi idegesített a legjobban, így nem is agyaltam rajta. Elszívtam egy nyugtatólag ható szál cigit, aztán magamhoz kaptam a táskámat és nekiláttam császkálni a városban. Elég hűvös volt már az idő, eljött az ősz és már nem elég egy kis farmerkabát. De végre nem fülledt a levegő, végre lehet úgy nagyokat sétálni, hogy az valóban jól essen. Szándékosan a szobában hagytam a telefonomat is, hogy véletlenül se tudjon senki felidegesíteni. Inkább egyedül töltöttem ezt a napot és éreztem, hogy jól döntöttem. Sétáltam, beültem egy cukrászdába, ettem egy finom sütit és ittam egy tejeskávét, bejártam a helyi plázát, ahol beújítottam magamnak egy új kabátot, sőt még egy múzeumba is bementem, aminek a szórólapját a plázában nyomták a kezembe. Egy könnyű és késői ebéd után indultam csak vissza a szállodába, ahol az étteremben meg is láttam a négy srácot épp vacsorázni. Mivel Georg kiszúrt, ezért odaintegettem nekik, de az ő válasza erre egy ’gyere, egyél velünk’ lényegű tökéletes mimikával és gesztikulálással előadott kis jelenet volt, én pedig odamentem hozzájuk.

-          Nem eszel velünk? – kérdezte most már szavakkal Georg.

-          Köszi, most ettem.

-          Hogyhogy nem jöttél a koncertre? – érdeklődött Tom. – Min vesztetek össze?

-          Ne haragudj, de ez magánügy.

-          Totál ki van bukva, hogy nem vetted fel a telefonod egész nap.

-          Ja. Volt a szobádban is, hogy megnézze, nem mentél-e haza.

-          Srácok. Bocs, de most inkább megyek. Jó étvágyat és… - ekkor találkozott össze először a tekintetem Billével, aki kíváncsian nézett rám, mi lesz a mondat folytatása. – Jó éjt. – fejeztem is be a szemébe nézve.

-          Nem jössz át este? – ajánlotta fel Georg.

-          Köszi, inkább nem. Sziasztok. – hagytam is ott őket.

Furcsa volt Billel szemkontaktust felvenni. Olyan érzésem volt, mintha ezer éve nem néztem volna a szemeibe. De változást nem érzékeltem… szomorú volt a tekintete. Egy valamit viszont már biztosan tudok. Igaza volt a beszédes szemmel kapcsolatban. Tényleg létezik és neki olyan van.