37. „Most én szúrtam el…”

A tévét kapcsolgatva feküdtem az ágyamban és aludtam is el. A telefonom csörgése zökkentett ki és a kijelzőmön bátyám nevét olvastam.

-          Mi az? – nyöszörögtem.

-          Hol vagy?

-          A szobámban. Épp aludtam.

-          Hol a fenében voltál egész nap?

-          Sokfelé. De még egyszer mondom, alszom.

-          Beszélni szeretnék veled.

-          David komolyan mondom, ha nem hagysz békén…

-          Jó. Okéoké. – hadarta. – Rendben. Hagylak.

-          Hálás köszönet. – nyomtam is le a piros gombot, elég hosszan ahhoz, hogy ki is kapcsoljam a mobilomat.

Hallottam még ahogy a szomszéd szobában ricsajoznak a többiek… Georg hangját tisztán ki tudtam venni, de Tom még nála is hangosabb volt. Lányok vihorásztak, amiből arra következtettem, Tom tényleg felcipelt pár példányt magukhoz. Gustav mély dörmögő hangja sem váratott sokáig magára és úgy vettem ki, ő is jól elszórakozik egy lányzóval. Csak egy valakit nem hallottam. Billt. De vajon nincs ott, vagy ott van csak meghúzza magát duzzogva az egyik félreeső fotelben?

Ezen és ehhez hasonló érdemtelen dolgokon gondolkozva aludtam végre el, de ismét nem tartott sokáig. A hangulat odaát emelkedhetett, ahogy a hangerő is vele arányosan. Tudtam, nem mehetek át és nem szólhatok rájuk, mint egy nyugdíjas házinéni… de kedvem lett volna. Épp mikor egyetlen megoldásként a fejem a párnám alá dugtam, akkor jöttek rá szomszédaim, hogy van tévéjük, amiből fantasztikusan lehet zenét hallatni… így nem sokra mentem a jó pár réteg pamut és toll keverékével sem.

Az álom elkerült még jó ideig. Miután már hosszas forgolódásomat meguntam, bekapcsoltam a tévét, hátha az majd leköt és elaltat.

Így is lett, de az előtte lévő hosszú óráknak tűnő időért mér revansot veszek.

Reggelre nem csillapodott a dühöm, ahogy felkeltem, már eszembe is jutott, mi küzdelem volt eljutni az alvásig. Ráadásul rosszat is álmodtam. Bill egy tetőn ült és én csak lentről láttam lelógó lábait. Felkiabáltam neki, hogy várjon meg, ne mozduljon és már rohantam is a lépcsőház felé. A lépcsők egyre csak sokszorozódtak, mintha egyáltalán nem haladtam volna semmit. Kifulladásig rohantam és már zokogtam, mikor David könnyedén elsétált mellettem és közölte: „Nem tudod megmenteni”. Tovább haladt és eltűnt a következő lépcsőfordulóban.

Tudtam, hogy hamarosan indulunk, úgyhogy nem vártam meg David ébresztését. Nélküle is összeszedtem magam. Letusoltam, felöltöztem, magamhoz vettem a holmimat és lebattyogtam a földszintre. Ott nekitámasztottam a bőröndöm a falnak és már mentem is kávézni. A pincérsrác egy finom reggelire akart rádumálni, de nem volt étvágyam. És ahogy rájöttem arra, hogy igazából semmihez és senkihez nincs kedvem, megláttam Sakit, a testőrt, akinek ünnepeltük a születésnapját. Vagyis ők ünnepelték, én dísz voltam.

Felpattantam és utánamentem.

-          Saki, Saki, egy pillanatra.

-          Jó reggelt. – állt meg felém fordulva.

-          Viszont. Nem tudod, mikor van általános ébresztő a táborlakóknak?

-          Negyvenöt perc múlva. – nézett az órájára mosolyogva… örültem, hogy vette a poénomat.

-          És mikor indul a gép?

-          Délre megyünk a reptérre.

-          Köszönöm. Akkor én előremegyek, nincs kedvem itt ülni.

-          Szeretnéd, ha elkísérne valaki?

-          Köszönöm, nem szükséges. De ha a bátyám keres…

-          Szólok neki.

-          Kö…

-          Szívesen. – mosolygott és már ment is a dolgára.

Végre egy kedves ember.

Visszamentem, megköszöntem a pincérfiúnak a finom és gyorsan elkészült kávémat, megkapaszkodtam a bőröndömbe, és ahogy kiléptem az ajtón egy másik szállodai alkalmazott már intett is le nekem egy taxit. Illedelmesen megköszöntem és bepattantam.

-          Tom! – rontott rá David.

-          Mi az? – szólt ki erőtlenül takarója alól.

David meglátta a mellette mocorgó alakot, így odasietett és lerántotta róluk a takarót.

-          Hé! – sikítozott a számára idegen lány – de még Tom számára is az lehetett –, David pedig visszarakta rá a takarót.

-          David, mit művelsz? – kérte számon Tom.

-          Semmit. Ébresztő. Ő pedig ne legyen itt, mire visszajövök. – hagyta is magukra őket és folytatta útját egy másik szobába.

Ahogy kopogott, már bebocsátást is nyert, hisz Billt ébren találta.

-          Szia.

-          Szia. Ébren vagyok.

-          Látom. Viki veled van?

-          Viki? Miért lenne velem?

-          Nem tudom. Nincs a szobájában és ezúttal a ruhái sem.

-          Gondolod, hogy…

-          Nem tudom. Először azt hittem… mindegy mit hittem. Szóval nem beszéltél vele?

-          Nem. Tegnap megjött és elég szar kedve volt. Georg meghívta a szoba buliba, de nemet mondott. Azóta nem láttam.

-          Ki van kapcsolva a telefonja is.

-          David. – lépett be Saki a nyitott ajtón át a szobába.

-          Mi az?

-          Viki azt üzeni, hogy előre ment a reptérre.

-          Egyedül?

-          Megkérdeztem, elkísérje-e valaki, de azt mondta, nem szükséges.

-          Köszi.

-          Fél órája kereslek, hogy szóljak.

-          Halálra aggódtam magam.

-          Na én megyek is tovább.

-          Rendben. Kössz Saki.

-          David. – szólt hozzá egyből Bill.

-          Igen?

-          Nem lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha hazamenne?

-          Elszúrtam megint. De ilyen vagyok, és ezt tudja. Nem léphet le állandóan mindenfelé, úgy hogy nem szól nekem.

-          Felnőtt nő.

-          De nem akarom, hogy hazamenjen. Azt akarom, hogy velünk… hogy velem legyen. Inkább elintézem, hogy jobb kedve legyen.

-          Hogyan?

-          Majd meglátod. Na készülődj, fél óra múlva indulunk.

-          Rendben. – mosolyodta el magát Bill, látva David gyors hangulatváltását.

Számítottam rá, hogy talán David felhív és megkérdezi, hol vagyok, miért nem vagyok a szobámban és így tovább. De nem tette. És ez kicsit meghökkentett. Egészen addig, míg meg nem láttam, hogy a telefonom tegnap este óta kikapcsolt állapotban van. Így most már arra számítottam, mit fogok én kapni ezért már megint. Lehet, hogy tényleg mindent én szúrok el és tényleg ő csupán az aggódó bátyó?

Írtam gyorsan egy enyhülést elősegítő, de igazán őszinte sms-t neki.

„Most én szúrtam el, ne haragudj rám kérlek. Itt vagyok a reptéren, várlak titeket. Hugi”

Válasz nem jött, de az órámra nézve tudtam, pár perc múlva úgyis személyesen intézzük el. És tényleg. Alig öt perc múlva meghallottam a sikítozást, megláttam a testőrök hadával övezett srácokat, a sikítás elhalkult, ők pedig Daviddal az élen közeledtek felém.

-          Szia. – köszöntem neki, amint már hallótávolságon belül ért.

Gyorsan érkezett és karjaiba zárt.

-          Ilyet ne csinálj légy szíves még huszonöt évesen sem.

-          Ki volt kapcsolva ez a szar és nem vettem észre. – öleltem én is át.

-          Olyan hülye vagy, a szívbajt hoztad rám.

-          Ne haragudj.

-          Te se. Azt hittem, hazamentél.

-          Gondoltam rá. De nem hagylak cserben. Egyelőre. – tettem hozzá eltolva őt magamtól, hogy a szemébe tudjak mosolyogni és érezze, hogy habár nagyon dühös vagyok, nem tudom nem szeretni őt.

-          Szeretlek te hülye. – húzott újra magához.

-          Túl érzelgősök vagyunk. – suttogtam mellkasába fúrva fejem.

-          Leszarom. Ha még egyszer szó nélkül eltűnsz, én magam raklak fel az első hazatartó gépre. Komolyan hugi, ne szórakozz velem légy szíves.

-          Túlreagálod.

-          Tudom. De te meg túl lazán veszed.