38. A modell srác.

David mellett ültem egész Milánóig. Mikor közölte, hogy Milánóban végre több napot is eltöltünk, nagyon megörültem. Végre egy hely, ahol kipakolhatok, ahol kicsit megszokhatom a környeztet, ahol nem elég egy szett ruhát elővarázsolnom a bőröndömből. Megyek majd vásárolgatni, olasz kajákkal fogom teletömni magam, a hideg ellenére is híres olasz fagyik tömkelegét fogom elfogyasztani, bulizok, ismerkedek és kitombolom magam. Majd utána jöhet a vidítsuk fel Bill projekt. Előbb most magammal fogok törődni.

Milánó gyönyörű szép. Főleg így, hogy nem busszal kellett ideutaznom és Daviddal lehettem, viszonylag távol a négyestől.

Igyekeztem továbbra is tartani magam a tervhez, de a hotelig egy buszba kényszerültem velük, Daviddal és még három testőrrel.

-          Minden oké? – kérdezte szinte suttogva Georg, mikor beültem mellé.

-          Igen. Csak nem aludtam valami jól. – céloztam minél egyértelműbb hangnemben.

-          Jaj ne haragudj. – esett le neki, hogy én voltam a szobájának közvetlen szomszédjában.

-          Mindegy már. Ha elintéztem a külön buszt, el fogom a külön emeletet is. – feleltem és betettem a fülhallgatómat a fülembe jelezve, hogy befejeztem a kommunikálást.

A hátam mögül feltehetőleg Tom kopogtatta meg a vállamat pár perc múlva, de egészen egyszerűen hátra sem nézve fogtam meg a kezét és helyeztem el távol magamtól.

Egyszerűen meg akartam mutatni nekik, hogy nem vagyok a játszópajtijuk. Jó lenne, ha tekintettel lennének rám. Örülnék, ha látnák, nem vagyok feltétlen mindentől elragadtatva, amit művelnek.

És a legjobb az lenne, ha Bill végre magától jönne oda hozzám, nem nekem kéne majd bealázkodni, hogy újra a kegyeibe férkőzhessek, és végül végre hazatérhessek a jól kiérdemelt pénzemmel.

-          Na srácok. – szólt mindenkihez David, mielőtt kiszálltunk a hotelnél. – Hugi, te is légy szíves. – kért, én pedig engedelmesen kikapcsoltam a lejátszót és elraktam a táskámba. – Köszi. – Szóval mondanám röviden tömören. Ma ebéd után indulás a helyi legnagyobb rádióállomáshoz, ahol egy két órás műsorban lesztek vendégek. Ezzel a mai program le is tudva, de holnap sűrűbb napunk lesz. Reggel korán megyünk a Bravohoz, fotózás, szokásos interjúval egybekötve, onnan irány a fanparty. Egyelőre ennyi, a többit majd idejében.

-          David. – szóltam hozzá, így hogy már végre befejezte.

-          Igen?

-          Mehetek? Be fogok pisilni.

-          Persze. De a közös ebédnél ott legyél.

-          Igenis. – válaszoltam katonásan és már ki is szálltam a kocsiból, ahol átverekedtem magam a tömegen, hogy végül leizzadva, felidegesítve, félsüketen átvehessem a szobám kulcsát a recepción.

Arra gondoltam, ha nekem ilyen erőfeszítésbe került átjutnom a fanokon, a négy srác mikor fog beérni a szállodába? Vagy csak átrohannak rajtuk, fapofával?

Kettes opció érvényesült. Kiszálltak a kocsiból és egyenesen sietve lépdeltek a bejárat felé, még csak oldalra sem nézve. Meg tudtam érteni most ebben őket maximálisan.

-          David. – kaptam el bátyámat, ahogy bejött.

-          Mi az?

-          Itt vannak a kulcsaid, én kérem a tiéd.

-          Mi van?

-          Mondtam. Nem vagyok hajlandó még egyszer éjszakázni miattuk.

-          Most tényleg ennyire berágtál? – húzott arrébb, mert biztosra vette, hogy egész eddig hallották a beszélgetésünket.

-          Igen be. Csak éjjel lehetek végre egyedül, de akkor meg nem hagynak aludni. Küzdj ezzel te bátyó.

-          Jól van. – forgatta szemeit. – Hozom a kulcsokat.

-          Igazán köszönöm.

-          És hugi tényleg szeretném, ha az ebédre csatlakoznál hozzánk.

-          Muszáj?

-          Igen.

-          Mikor?

-          Egy óra múlva. – nézett az órájára.

-          Ott leszek.

Ahogy átvettem végre, már mentem is az emeletemre. Az emeletre, ami egyel feljebb van, mint az övék. Az emeletre, ahol nem fogok összefutni egyik sráccal sem, ha óvatlanul kilépek az ajtómon.

Egy óra. Nos az elég kevés, de arra bőven elég, hogy szépen kipakolásszak, kiszellőztessem bőröndöm alján várakozó ruhadarabjaimat, bepakoljak a fürdőbe… egy szóval, beköltözzek.

Már arra is maradt időm, hogy átöltözzek. A kedvenc plüssmelegítőmet vettem fel, a hajam copfba fogtam és kikutattam a szereléshez legjobban passzoló edzőcipőmet is. Ebben a hihetetlenül kényelmes szerelésben lifteztem le a hallba és onnan egyenesen az étterembe vezetett az utam.

-          Sziasztok. – köszöntem asztaltársaságomnak és leültem Daviddal szemben.

-          De fura vagy. – mosolygott.

-          Miért?

-          Rég láttalak melegítőben.

-          Mert ritkán figyelsz. – nyújtottam rá nyelvem és kinyitottam az étlapot.

-          Mit hozhatok? – lépett oda az asztalunkhoz a pincér.

-          Milá… – kezdtünk vele egyszerre Billel.

-          Két milánói biztos lesz. – rendeltem is meg kettőnk helyett.

-          Három. – tette le étlapját Tom is.

-          Legyen négy. – utánozta őt Gustav.

-          Öt. – vágta rá Georg.

-          Hat milánóit legyen szíves. – nevette el magát David. – Ilyen könnyen sem választottunk még. Natalie, jó hogy jössz. Eszel? – udvariaskodott az asztalhoz érkező stylistnek.

-          Igen, köszi. – ült is le bátyám mellé és ekkor jött el az a pillanat, mikor úgy éreztem, van köztük valami.

Volt valami abban gesztusban, abban a nézésben ami zajlott köztük. David neki is rendelt egy adag milánóit, aztán csak figyelte Tomot és Georgot, amint ép valami idétlen poénon röhögnek.

Én pedig újra Billre néztem. Pont elkaptam a pillanatot, mert épp ő is rám nézett. Elmosolyodtam magam és visszanéztem a bátyámra, aki mióta leültem, már harmadszor pillantott órájára. Mintha várt volna valamit.

-          Az ott nem az a modell srác? – kérdezte diszkrét hangvételben Natalie. – Nick…

-          Markus? – kérdeztem és már hátra is fordultam.

-          Viki barátja. – közölte David.

Nick ott állt az ajtóban keresve valakit… visszafordultam bátyám felé, aki büszkén vigyorogva nézett rám.

-          Nick! – kiáltottam, ő pedig egyből kiszúrt és mosolyogva dobta le táskáját a lábához.

Kitoltam a székem, felpattantam és megindultam felé. Rég érzett boldogsággal igyekeztem minél hamarabb minél közelebb jutni hozzá. Mikor odaértem felkapott és szorosan ölelt magához, miközben lábaim körbefontam derekán.

-          Hello baby. – mosolygott engedve a szorításon, a szemembe nézve.

-          Szia. – adtam egy apró csókot a szájára.

-          Viselkednünk kéne.

-          Igaz. – nevettem el magam és letettem lábaimat a földre.

Nick megigazította a ruhámat és megfogta a kezem.

-          Gyerünk, mutass be. – húzott az asztalunk felé, ahol David már felállt, mire odaértünk.

-          Nick, ha nem tévedek. – nyújtott kezet.

-          David? – fogott kezet vele. – Sokat hallottam már rólad.

-          Jól utaztál?

-          Igen, köszi.

-          Nos, hagy mutassam be a többieket. Ő itt Natalie, a stylelistünk.

-          Szia. – köszönt zavarba esve Nat, amitől engem különös jóérzés öntött el.

-          Örvendek. – csókolt kezet neki Nick a maga lehengerlő stílusában.

-          És ők a srácok. Bill, Tom, Georg és Gustav.

-          Hello haver. – pacsizott le vele elsőként Georg, majd szépen követték őt a többiek is.

-          Ülj le. Legalább együnk együtt, aztán eltűnhettek. – húzta ki a mellettem lévő széket David.

-          Kössz. – fogadta el az invitálást Nick és leült mellém.

-          Hogy kerülsz ide? – bújtam hozzá.

-          A bátyád hívott reggel, én pedig jöttem. Úgy hallottam, szükséged van rám.

-          És?

-          És jöttem, mert már nem bírtam volna sokáig nélküled. – kacsintott.