39. Eltaláltam.

Gyorsan megkajáltunk, én egy hatalmas cuppanós puszit adtam bátyámnak, egy ’sziasztokkal’ elköszöntem, és végre kettesben hagytuk el az éttermet Nickkel.

Egyenesen a szobámba mentünk.

-          Szép. – nézett körbe.

-          Ez Davidé lenne, de kihisztiztem a cserét, mivel tegnap éjjel nem hagytak aludni a srácok.

-          Hogyhogy? Zaklatnak?

-          Nem. Buliztak közvetlen a szomszéd szobában.

-          Óó öregasszony lettél? Miért nem mentél át?

-          Mert szarul alakultak a dolgok és rámragadt ez a Billes depi is.

-          Na mesélj. – vetődött hanyatt az ágyamon és rágyújtott.

-          Tommal megint lefeküdtem. Kétszer is. Reggel sikerült visszaosonnom és rájöttem, hogy a világ legnagyobb baromságát csináltam már megint. De ez mind mellékes is amellett, hogy irtó nagy paraszt voltam Billel. Leráztam, mert az idegeimre ment, hogy a volt barátnőjéről nyafog, és hogy csak azért jött oda hozzám. Aztán ő kibukott, mert beszélt a lánnyal, mivel én nem voltam hajlandó beszélni róla. Később Tommal keveredtem kicsit közelebb a kelleténél, mikor is David lepett meg minket és arra célozgatott, vagyis inkább nyíltan kimondta, hogy én itt csak szórakozok és nem is csinálok semmit, aztán jött az a paraszt Dave Roth, aki kimutatta ki is vagyok én itt valójában. És akkor ez mind összejött, én meg kibuktam. Elmentem, bejártam a várost, de a mobilom itt maradt. Na akkor éjjel nem aludtam sokat a srácok miatt, reggel korán keltem és untam már a hotelben ücsörgést, úgyhogy előre mentem kikapcsolt mobillal a reptérre.

Hadartam, hadartam és hevesen gesztikulálva hadartam, míg Nick csak nézett és kitartóan hallgatott. Mikor befejeztem elmosolyodott.

-          Állj le, szédülök.

-          Bocs. – ültem le mellé.

-          Ha nem ismernélek, nem sok mindent értettem volna ebből az egészből. De több mindent sikerült leszűrnöm.

-          Ne kímélj.

-          Először is az a Dave akárki egy beképzelt bunkó és ő is köszönettel tartozik neked, ha eléred a célod. Aztán jön a Tomos szexelős rész. Baba, érezd jól magad, ne tagadd meg magadtól, ha jó. És jó, mivel már háromszor is megtörtént. Jöhet Bill állandó depije, amitől már én is falra mászok, pedig még csak hallottam róla. Nos édes, ki kell ábrándítsalak, te élvezed, hogy neked nyavalyog. Pont te mondtad ki az imént, hogy azért ráztad le, mert sértett, hogy csak a volt csaja miatt ment oda hozzád. Az elcsászkálós, mobilzűrös részre nem térnék ki. Szétszórt vagy, én ismerlek. David meg majd megszokja.

Egy rövid ideg csak néztem őt elgondolkodva és megemésztve a hallottakat.

-          Úgy hiányoztál. – dőltem a mellkasára.

-          Te is nekem.

Totál feldobott, hogy itt van velem. Miután kidumáltuk magunkat és rájöttünk, hogy Milánóban vagyunk, fogtuk magunkat és elindultunk várost nézni. Amit egyedül tettem volna, azt most a legjobb barátommal tehettem, és ez feltöltött jó időre.

Sötétedés után értünk vissza a hotelbe, habár én még mentem volna az éjszakába, de Nick azt mondta fáradt, és inkább igyunk meg egy pár pohár bort a szobában.

A hotel halljában vártunk a liftünkre, mikor Bill sétált mellénk.

-          Sziasztok. – köszönt.

-          Hello. – üdvözölte őt Nick is.

-          Szia. – köszöntem keresve a szemkontaktust, amit nem volt hajlandó felvenni velem.

A telefonját szorongatta és – habár már megszokhattam volna – szomorú volt. Zavaróan szomorú.

Mikor megálltunk az ő emeletén és készült kiszállni, nem bírtam megállni.

-          Bill, minden oké?

-          Persze. Köszi. – erőltetett műmosolyt és kiszállt.

-          Baby. – szól hozzám Nick, ahogy becsukódott az ajtó.

-          Mi az?

-          Miért nem mész utána?

-          Miért mennék?

-          Hát nem csak azért, mert ez volna a dolgod.

-          Nem érdekel. Ráérek erre még, és te sem ezért jöttél.

-          Figyelj, felőlem…

-          Nem. – szakítottam félbe. – Zárjuk le a témát.

A szobánkba érve rendeltünk nekem egy édes vörös, neki egy finom édes fehérbort, leültünk az ablak mellett lévő kis asztalhoz és rágyújtottunk.

Azon járt az agyam, miért van már megint egyedül? Dühített, hogy itt van egy rakás ember, de Bill egyedül van. Hát ne mondják már nekem, hogy én ezt nem érthetem. Ne mondják már, hogy Billt hagyni kell. Hát basszus, rossz ránézni. Főleg úgy, hogy tudom, ha csak meghallgatom, már jobb kedve lesz.

-          Baby.

-          Mi van?

-          Menj.

-          Hova?

-          Fogd ezt. – adta a kezembe az egyik bort. – Sőt ezt is. – rakta mellé a másikat. – Itt a cigid. – dugta nadrágom zsebébe. – És menj át hozzá. Én úgyis hulla vagyok. Lefekszem.

-          De reggel mész is haza.

-          Majd máskor folytatjuk. – puszilt homlokon.

-          Biztos nem baj? – álltam fel az asztaltól.

-          Menj már. – tuszkolt az ajtó felé. – Jó éjt.

Lesétáltam a lépcsőn a banda emeletére, de fogalmam nem volt, melyik Bill szobája. Még jó, hogy ezúttal nálam volt a telefonom.

-          Igen? – vette fel a sokadik csengés után.

-          Mit csinálsz?

-          Semmit.

-          Beengednél?

-          Hova?

-          Hozzád.

-          Hol vagy?

-          A folyosón várok, nem tudom melyik a te szobád.

-          De miért nem vagy…

-          Bill én végigdörömbölöm az összes szobát, míg rá nem jövök melyik a tiéd. Kezdem is. – álltam a hozzám legközelebb eső ajtóval szembe. – Remélem te vagy bent.

-          Jó várj. Nyitom.

És igen. Nyílt a velem szemben lévő ajtó és Bill állt mögötte.

-          Eltaláltam.

-          Tudtad?

-          Komolyan fogalmam nem volt. Na de beengedsz?

-          Gyere.

-          Hoztam bort, cigit és magamat. A három legjobb dolog ebben a hotelben. – próbáltam mosolyt csalni az arcára.

Sikerült. Egy halvány Billes mosollyal engedett be a szobájába.

-          Nos. – kutattam fel a minibárt és elővettem két poharat. – Fehér vagy vörös?

-          Fehér.

-          Nagyon helyes. A vörösből fájó szívvel adtam volna.

Töltöttem mindkettőnknek, és mire visszafordultam, Billt nem láttam a szobában.

-          Itt vagyok. – szólt valahonnan.

Egy függöny mögül.

-          Neked van erkélyed?

-          Ezen az emeleten mindenkinek van.

-          Ezt nem mondod komolyan?

-          Ezúttal nem volt jó csere.

-          Én is úgy érzem. – nyomtam a kezébe a poharát és leültem mellé a hatalmas puffszerű ülőalkalmatosságra.

-          Nagyon berágtál rájuk, amiért nem hagytak aludni?

-          Az alvás az szent. – tartottam koccintásra poharam.

-          Sajnálom.

-          Mégis mit?

-          Hogy szar alak voltam.

-          Mikor voltál az?

-          Tegnap. Láttam, hogy nagyon rossz kedved volt, de még sem mentem utánad, még sem kérdeztem meg, akarsz-e beszélgetni. Pedig megérdemelted volna, mert… mert hisz most is itt vagy velem. Ne haragudj, én csak arra gondoltam, biztos nem akarsz velem beszélgetni, azok után, ahogy viselkedtem.

-          Bill…

-          Ne. Hagy fejezzem be.

-          Tessék.

-          Mikor leléptél és David azt hitte, hazamentél, megijedtem. Mert úgy éreztem, nem mehetsz el úgy, hogy ne köszönjem meg neked, amit értem tettél. És akkor jöttem rá arra is, hogy nem volt jogom megsértődni.

-          Fejezd már be. Nem kell bocsánatot kérned és nem mentem sehová. Inkább koccintsunk már végre, mert kiszáradok.

-          Rendben. – adta meg magát láthatóan nem a jelenlegi reakciómra számítva.