42. rész. Sajnáljuk egymást.

Visszatérve a szobámba, bebújtam a még alvó Nick mellé a takaró alá és próbáltam visszaaludni.

-          Szia baby. – simult hozzám.

-          Beteg vagyok. – nyávogtam.

A homlokomra tette a kezét, majd megállapította:

-          Te szinte lángolsz.

-          Fáj a torkom. – néztem rá hosszú pilláimat rebegtetve.

-          Jaj baby, hozok neked valami gyógyszert.

-          Aludni szeretnék.

-          Aludj. – kelt ki mellőlem és betakargatott.

Felöltözött és kiment a szobából.

-          Hello. – köszönt az ismerős arcnak, Gustavnak, mikor az beszállt mellé a liftbe egy szinttel lejjebb.

-          Jó reggelt.

-          Nem tudod, hol van David? Szükségem lenne rá.

-          Baj van?

-          Viki lázas és elég szarul néz ki. Kerítenem kéne neki valami gyógyszert meg talán orvost is, de hamarosan indul a gépem haza.

-          Hú hát mi tíz perc múlva indulunk egy interjúra, David valahol itt rohangál, de felhívom neked.

-          Köszi.

Ahogy leértek a földszintre, Gustav már hívta is a bátyámat és beszámolt neki a hallottakról. David azt mondta, két perc és ott van.

-          Vigyázunk mi Vikire, ne aggódj érte.

-          Utálom, ha beteg. Ő meg pláne szarul viseli. Óvakodjatok tőle. – mosolyodta el magát.

-          Nyűgös?

-          Ez a legenyhébb szó rá.

A liftajtó becsukódott és a szerkezet elindult felfelé újabb utasokat lecipelni a hallba. Mikor újra visszaért David lépett ki belőle Tommal, Georggal és egy legnagyobb jóindulattal is szarul kinéző Billel.

-          Szia. – köszönt David Nicknek. – Itt egy levél aspirin, az étteremben csinálnak teát neki, már leszóltam.

-          Kössz. Még egy pár órát itt tudok lenni, de aztán megy a gépem.

-          Nyugi, jó helyen van itt.

-          Úgy legyen.

-          Ne haragudj, de nekünk mennünk kell.

-          Persze, menjetek.

-          Köszi, hogy eljöttél. – fogott kezet Nickkel.

-          Én köszönöm, hogy elhívtál. Sziasztok srácok. – köszönt el és már ment is az étterembe.

A láztól égett még a szemem is és a fejemet, mintha ezernyi apró tűvel szurkálták volna. Nick belém erőltette a hülye gyógyszerét pedig elvből nem veszek be semmit. És nem csak azért, mert utálom a gyógyszereteket. Félek lenyelni őket. Fóbiám van, ami attól alakult ki, hogy már nem egyszer akadt a torkomon egy-egy pirula. Rossz emlékek… az ember nehogy már épp a gyógyulására szolgáló gyógyszer félrenyelésébe haljon bele.

Utáltam, hogy Nicknek el kell mennie, de őszintén szólva, mikor beteg vagyok, kevés embert tűrök meg magam mellett. Szorosan öleltem magamhoz az ajtóban állva, miközben ő hevesen parancsolt vissza az ágyamba. Adtam egy puszit a szájára, és útjára engedtem.

Alig volt időm beburkolózni a takaró alá, bújhattam ki alóla, mert a hanyagul földre hajított nadrágom zsebében csörögni kezdett a hülye mobilom.

-          Igen?

-          Szia édesem. – szólt bele anyu.

-          Szia.

-          Beszéltem Daviddal, mondta hogy beteg vagy.

-          Nem halálos, nem kell annyira aggódni.

-          El kéne menned orvoshoz.

-          Te jó ég, jó hogy nem béreltek már sírhelyet a helyi temetőben.

-          Ne vicceld el. Influenzajárvány van, ami veszélyes is lehet.

-          Megfáztam anyu. Nem vagyok influenzás.

-          Hát jó. Én csak aggódom érted. – éreztem némi sértődöttséget hangjában.

-          Ne haragudj. Feszült vagyok kicsit. Utálok beteg és kiszolgáltatott lenni.

-          Mindenki utál.

-          Nálam jobban tuti senki.

-          Na jól van, inkább mesélj, hogy jöttök ki a bátyáddal?

-          Egész jól a körülményekhez képest.

-          Körülmények?

-          Kicsit frusztráló, hogy főnökösdit játszik, és ha épp nem, akkor pedig túl aggódós és túljátssza a báty szerepét.

-          Ne legyél undok vele édesem.

-          Igyekszem. De néha elég nehéz. Mégis csak egy évig nem beszéltünk és most úgy teszünk, minta az az egy év nem is lett volna.

-          Az mindkettőtök hibája volt. Most újra együtt vagytok, ne a régi sérelmeken károgjatok.

-          Jól van anyu.

-          Na jó, hagylak. Pihenj és igyál sok folyadékot. Eszedbe ne jusson lázasan forró fürdőt venni és hagyd, hogy David gondoskodjon rólad.

-          Szeretlek anyu. – jött ki belőlem, amit már rég mondtam ki neki és ezen egy pillanatra ő is meghökkent.

-          Én is téged édesem. Vigyázz magadra.

-          Azon leszek anyu.

-          Szia.

-          Szia. – tettem is le.

Ha az ember beteg, sokkal érzelgősebb. De jó érzés néha egy kicsit ilyennek is lenni.

Bekapcsoltam a tévét és gyorsan elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, odakint már szürkület volt. A telefonomért nyúltam, hogy azért időben helyre tegyem magam, és két üzenet várt a telefonomon.

Egy Davidtól:

„Hogy vagy hugi? Hét körül érkezünk és egyből megyek hozzád. Beszélnünk kell…”

Egy pedig Billtől:

„Ramatyul vagyok, remélem te valamivel jobban. Ha gondolod este sajnálhatnánk egymást egy film, pár csomag zsepi és jó pár liter forró tea társaságában. Jelezz, ha még életben vagy, én próbálok kitartani! Bill”

Hét óra lesz öt perc múlva. Mindjárt visszaérnek. Davidnak már nem válaszoltam, ő így is úgy is bejön hozzám, ahogy ígérte, így Billnek kezdtem el bepötyögni a választ.

-          Szia. – zavart meg bátyám egy kopogás utáni, gyors, válaszra nem is váró benyitás után.

-          Szia – tettem is le a telefont magam mellé.

-          Hogy vagy?

-          Szerintem pont ahogy kinézek.

-          Ííí. – húzta a száját.

-          Köszi.

-          Bill sem néz ki sokkal jobban. Sőt, szerintem rosszabbul van, mint te.

-          Kizárt dolog.

-          Na beszéljünk.

-          Gyorsan rátértél.

-          Ne haragudj, hogy kíváncsi vagyok, mit kerestél Bill szobájában, Bill ágyában, mikor én nem kevés összeget adtam ki, hogy lelkifurdalásom enyhítése gyanánt elhozzam ide a barátodat.

-          Te mondtad, hogy én csak szórakozom itt.

-          Ezért átmentél és nála is aludtál?

-          Este találkoztam vele a liftben és nem volt túl bíztató a helyzet. Nick azt tanácsolta, hogy most menjek és beszéljek vele, mert ez a megfelelő alkalom. – kezdtem a füllentésbe. – Átmentem, ő szívesen fogadott. Vittem két üveg bort, és kiültünk a teraszra. Beszélgettünk és hajnal háromkor már erőtlenül józanodva és kockára fagyva zuhantunk az ágyba. Nem volt kedvem már feljönni ide. De ne aggódj, semmi olyan nem történt. Csak és kizárólag beszélgettünk. És úgy néz ki hatékony voltam. Azt mondta, elhatározta magát, és újra előtérbe helyezi a munkáját. Nem pazarol több időt a szerelem miatti kesergésre és az állandó önsajnálatra.

-          Ezt mondta?

-          Hát nem állítom, hogy szó szerint, mert pár részlet azért homályba vész, de ez volt a lényege.

-          Fantasztikus vagy.

-          Ne szóld el. Nem hiszem, hogy ujjongva fut egyik pillanatról a másikra a stúdióba, hogy sorra gyártsa a hogyan törted össze a szívem tartalmú dalait.

Szándékosan hallgattam el részleteket, vagyis inkább változtattam meg főbb momentumokat. És szándékosan próbáltam úgy előadni a dolgokat, minta én annyira nem lennék még mindig oda szent küldetésemért.

Pedig kíváncsi lettem volna az arcra… az arcra, mikor azt mondom, Bill megcsókolt és nem sokon múlt, hogy ne teperjem le…

Na de azért annyira nem vagyok mazochista, hogy ezt most bevállaljam.