Mióta az eszemet tudom, írónő akartam lenni. Emlékszem, mikor elért az első konkrét elhatározás és végre belekezdtem egy regénybe. Egy regénybe, aminek minden egyes sorában azt éreztem, ez lesz az a regény. Ezzel fogok befutni. Ez lesz az, amit majd rajtam kívül megannyi olvasó tarthat majd a kezében kemény borításban.

Soha nem fogom elfelejteni azt a telefont… ismeretlen hang szólított a teljes nevemen és hozzá tette egy nívós kiadó nevét is. Csak álltam és hallgattam. Kézirat… siker… könyv… példányszám… szerződés. Ezek a szavak ragadtak meg bennem. Amiket én mondtam? Azt hiszem a torkomat marcangoló sírástól nem sok mindent, de ha tizenötször nem mondtam a pár perc alatt, hogy köszönöm, akkor egyszer sem.

Beindult az életem. Ügynököt kerestem, leültünk tárgyalni. Kellett a könyvem és már csak a borító tervezése volt hátra. Tökéletes lett. Pont, amilyennek megálmodtam. És csak az enyém. A nevem a borítón gyönyörű nagy betűkkel és lapjain eddigi életem munkája.

És a visszajelzések? Nem tudom hogyan, nem tudom miből, de elindult. Egyszer csak elkezdett egyre nagyobb példányszámban fogyni, egyszer csak új darabokat kellett kérni a nyomdából és egyszer csak ott ültem Hamburg legnagyobb könyvesboltjában egy asztal mögött és dedikáltam…

Egyik pillanatról a másikra teljesült az álmom. Elértem, amit akartam és megéltem a sikert, amire vágytam már gyerekkorom óta.

Gyorsan követték egymást az események és most itt tartok. A kiadó új könyvet követel tőlem egy határidőt is megjelölve. Hivatásos író lettem, aki megkapta első munkáját.

A tervem? Írni, ami jön és nézni, hogy alakul ki a kezeim között a cselekmény.

De most teljesen más. Nem arról van szó, imádok írni, mást se tennék egész nap. De most már meg van az álmom, már megkaptam, amit akartam, amire vágytam. Ahogy leírtam ezeket a sorokat, ahogy főhősnőm egy bárban meglátta azt a férfit... leblokkoltam. Nem megy tovább. Nem tudom, milyen lehet az a férfi, aki ilyen reakciót váltana ki belőlem. Sőt nem tudom, milyen érzés lehet egyáltalán. Fogalmam sincs, hogy zajlana le bennem, és fogalmam sincs, van-e olyan férfi, aki elérné ezt nálam.

Az élet elhaladt mellettem, míg a nagy lehetőségre vártam. Csak egy cél lebegett a szemem előtt és mindent annak szenteltem, minden mást alá rendeltem.

Most itt vagyok huszonöt évesen és nincs párom, akivel megoszthatnám az örömöm, akivel elkölthetném a szerzői jogdíjam, és aki itt lenne, mikor nincs ihletem, mikor szükségem lenne egy pasira, aki akár alany is lehetne. Mint most.

Az előző könyvemmel együtt éltem. Én voltam minden egyes mondatban. Annyira beleéltem magam abba a világba, ami minden alkalommal megelevenedett előttem, hogy másra, saját valós kapcsolatra nem is volt szükségem.

A kocsimban ülök és rituálészerűen tartok egy új helyre. Ahol még nem jártam, amit még nem fedeztem fel, és amiből még nem merítettem ihletet. Ez az én saját kis trükköm. Ha elakadok, ha feltöltődésre vágyom, csak elmegyek. Mindegy, hogy egy nagy nyüzsgő város, vagy egy kis csendes falu. Nincs kikötés csak annyi: először legyek ott életemben.

Két és fél óra autókázás után egy körforgalomhoz értem. Három irány… lehunytam a szemem és gyorsan döntöttem. Balra. Besoroltam hát és már ki is tértem, hogy balra vegyem az utam.

Az országút hamar véget ért és egy kis poros, kacskaringós, földút vette át a helyét. Már tudtam, nagyvárosnak nyomát sem találom, mikor innen kijutok.

És tényleg. Szinte észre sem vettem, hogy áthaladtam egy falun. A térképemet kutattam, forgatgattam és tanulmányoztam, mikor egy táblán egy áthúzott Magdeburg felirat jelezte a falu végét. A hátam mögé néztem és egy szimpatikus helyet találtam.

Megfordultam és ezúttal valamivel lassabban hajtottam keresztül rajta. Egy óriási térképet találtam az út szélén, így leparkoltam, kiszálltam és odasétáltam. A kis falunak hitt városka térképe tárult elém, ami ezen a táblán nem is olyan kicsi. Az út, ami átvezetett engem nem megy át az egészen.

-         Szia. Eltévedtél? – szólított meg egy kedves női hang.

-         Nem, nem. Csak még nem jártam itt.

-         Az országút arra van. – mutatott kezével érkezésem irányába.

-         Igen, onnan jöttem.

-         Akkor minden rendben? – mosolygott.

-         Azt hiszem, igen. Köszönöm.

-         Hát akkor további jó nézelődést kis városunkban.

-         Meg lesz.

-         Szia.

-         Viszlát.

Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is hagyott magamra. Elsétált, és befordult a pár lépésre tőlem lévő utcába. Utána lépdeltem, hogy megnézzem, arra mi lehet. A szőke, kedves hangú nő egy fehér kerítésnél állt meg és a kulcsaiért matatott, mikor elszáguldott mellettem egy fekete sportkocsi, majd csikorgó kerekekkel fékezett le mellette. Egy magas alak szállt ki belőle tetőtől talpig ruhába burkolózva. Fején kapucni és hatalmas napszemüveg. Semmit nem láttam belőle, de a nő mosolygott, és együtt mentek be a kapun.

Nem figyeltem tovább őket, habár kíváncsivá tett a feltűnő titkolózás.

Visszasétáltam az autómhoz és akkor lettem figyelmes az út túloldalán lévő kis padra. Egy leharcolt régi pad, agyon firkálva, néhány helyen elkoptatva. Mellette egy vashálóból szőtt kuka. Annyira retro, annyira elgondolkodtató.

Megtaláltam a helyem…

Kivettem az autómból a cigarettámat, a jegyzeteimet tartalmazó mappám, a kedvenc tollam és az mp3 lejátszómat, átbattyogtam a túloldalra és leültem a padra.

A nyár már lassan véget ér és beköszönt az ősz. A fülledt, forró levegő, a gőzölgő aszfalt helyét átveszik, a hűvös szellő és a fákról lassan aláhulló, különböző színben pompázó falevelek, melyek vastag takaróként borítják be a földet.

Csak ültem ott a gondolataimba burkolózva, mikor egy fehér terepjáró törte meg a csendet, lassítás nélkül haladva el előttem az úton. Mintha ugyanazt az alakot láttam volna. A fehér kerítés előtt parkolt le autójával a fekete sportkocsi mögött és egy magas, vékony testalkatú srác szállt ki belőle. Ugyanúgy bő kapucnit és hatalmas napszemüveget viselt, ami álcázta előlem kilétét.

A kocsi hátuljához sétált és kinyitotta a csomagtartót. A csomagtérből egy kutya ugrott ki és már szaladt is az időközben kinyílt kapu felé.

A srác a zsebébe nyúlt és kivette onnan mobiltelefonját, amit egyből füléhez is emelt. Ekkor vette le kapucniját, ami alól kivillant szinte vakítóan fehér arca és sötét mély fekete színű hosszú haja. A külleme és a gesztusai tették őt érdekessé számomra. Kecses volt és magabiztos. Telefonját markolva mászkált heves társalgást folytatva az utcán, de tekintetét egy pillanatra sem emelte fel, mindvégig maga elé bámult.

Miután befejezte a beszélgetést, beriasztotta az autót és követte kutyáját a házba.

Különös érzésem támadt, amit talán írói kíváncsiságomnak tudhatok be. Tudni akartam, kivel és miről beszélt, aki, és ami így lehangolta őt. Tudni akartam, ki ő és ki volt a másik, hozzá kísértetiesen hasonló alak. És tudni akartam, mi közük a kedves, udvarias szőke hölgyhöz, aki oly készségesen igazította volna útba az eltévedt vándort.

Kivettem egy papírt a mappámból, felhúztam lábaimat a padra és ölemre támasztva a mappát, rajzolni kezdtem.

Rajzolni valamit, ami benyomást tett rám. Akárhányszor hangokat hallottam, felfigyeltem és a fehér kerítés felé néztem. De aznap már nem láttam senkit ki vagy bemenni.

A lassan rám telepedő sötétség és a hideg fuvallat késztetett arra, hogy késő este beszálljak az autómba, és hazafelé vegyem az irányt.

A vékony, kapucniba burkolózó srác, akinek rajzát az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényre tettem, miután lefekvés előtt még utoljára ránéztem, álmomban is velem volt. Ott voltam azon a padon, mikor odasétált hozzám a semmiből. Sötét volt már, a felettem lévő lámpaoszlop jól kivehető sávban világította meg a teret. Épp annak vonalában állt meg. Nem tudtam kivenni az arcát. A kezét nyújtotta felém, én pedig bizalmat szavaztam neki, mert úgy éreztem, nem vagyok veszélyben. Kezéért nyúltam és mikor megérintettem volna, eltűnt. Ugyanúgy, ahogy jött, el is tűnt hirtelen.

Reggel kocsiba ültem és egyenesen Magdeburg felé vettem az irányt. Eszembe jutott útközben a könyv és a határidő, de túlságosan izgatott az a fiú. Nem tudtam, mit akarok, de vonzott az ismeretlen és jó volt kizökkenni az írásból egy időre. Jó volt nem azon agyalni, hogyan tovább.

Ezúttal nem voltam egyedül. Egész kis tömeg álldogált az utcában. Fiatal lányok fényképezőgéppel a kezükben. Ez még kíváncsibbá tett.

Leparkoltam, kiszálltam és leültem a padra. Onnan figyeltem az eseményeket. Pár perc múlva nyílt a nagykapu és a fehér terepjáró hajtott ki rajta. Lassan haladt el a sikítozó lányok között, aztán a kanyarban a gázpedálra taposott és csikorgó kerekekkel tűnt el a szemünk elől, maga mögé utasítva ezzel a kelletlen várakozókat.

Híres lenne?

Nem mentem oda a lányokhoz, valahogy nem éreztem közéjük valónak magam… önkívületi állapotban mutogatták egymásnak fényképezőgépeik kijelzőjét, aztán még úgy fél óra várakozás után elsétáltak, aminek nagyon örültem. Zavartak. Zavarták a közeget, amit én találtam meg magamnak és ki szerettem volna sajátítani. De lehet, hogy én furakodtam be idegenként az ő közegükbe?

Nagyjából egy óra múlva megjelent egy kis autó, benne két szűkösen ülő nagydarab pasival a két első ülésen. Lassan pásztáztak végig az utcán és mellettem egy pillanatra meg is álltak. Végigmértek, majd tovább hajtottak. Ez után jelent meg a távolban a fehér autó és túllépve az engedett sebességhatárt hajtott a kapu felé.

Ketten szálltak ki belőle, ezúttal fedetlen fejjel, de nekem egész végig háttal. Két fekete hajú srác, az egyik afro fonatokat viselt. Nem ő az, akit tegnap láttam. Odasétáltak a kisebb autóból magukat kipréselő, állva még hatalmasabbnak tűnő férfiakhoz. Váltottak néhány szót, majd bementek a házba, ismét eltűnve szemem elől.

Testőrök, rajongó lányok… híresek. Kik lehetnek azok? Ez egy nagyon pici város két fiatal sztárnak. A kíváncsiságom egyre nő és ezzel együtt a részletek megtudására való szomjam is.

Aznap már nem láttam őket. És másnap sem. Harmadnap már úgy indultam, hogy arra gondoltam, totál felesleges, amit művelek. És már unalmas is. Ott ücsörögni és várni valamire. Azt sem tudom, igazából mire. Nem tudtam írni, nem jött az ihlet. Inkább rajzoltam. A srácot, az álmomat, a rajongó lányok hadát, amint az autóját ostromolják.

Úgy döntöttem, utoljára, de oda megyek, ha már elindultam.

És ott volt. Ahogy leparkoltam, megláttam őt. A kutyáját sétáltatta és telefonált. Megint nekem háttal. Távolodott és követte kutyáját a térre. A kocsiban ülve néztem őket. A környezet, az őszülő táj, a sötétedő felhőkön átszűrődő egyre erőtlenebb napsugarak fénye, ahogy sétál leszegezett fejjel, miközben négylábú barátja körbe-körbe rohangál boldogan magáévá téve a kerítésen kívüli környezetét… hátranyúltam a hátsó ülésen uralkodó káosz felé és kikutattam a fényképező gépemet. A művész lélek… mindig van nálam fényképezőgép, papír, toll, ceruza, füzet. Sosem tudhatja az ember, mennyi minden mellett haladunk el úgy, hogy nem raktározzuk el magunkban a látványt. Pedig ezekből később lehet táplálni lelkünket.

Több fotót is készítettem, egész addig, míg már nem éreztem tolakodónak az egészet. Arra gondoltam, ha észreveszi, hogy én őt fényképezem, onnantól én is a kéretlen rajongói közé tartozom. Hogyan is magyarázhatnám meg neki, hogy mi célból figyelem őt és örökítem meg ezt a kis idillt.

Leraktam a gépet az ülésre és csak figyeltem. A telefonom csörgése ijesztett szinte halálra és amint kicsit észhez tértem, fel is vettem. Az ügynököm hívott érdeklődni, hogy haladok és mik az ötleteim. Nem mondhattam, hogy a könyv az utolsó, ami épp eszembe jut.

Miután letettük, beindítottam az autót és elindultam haza a megbeszélt találkára. Semmi kedvem nem volt hozzá.

Kortyolgattam a kávémat, kotorásztam a tányéromban és arra gondoltam, mi az, ami miatt annyira ott akartam maradni és nézni őt. Mi az, ami a rajzolásra, a fényképezésre sarkallja fantáziám. Azt tudom, miért esik ilyen jól mással foglalkozni. Mert végre nem a megszokott dolgaimat csinálom, mint egy kényszeres. Soha nem mentem vissza kétszer, ugyanarra a helyre. Úgy tartottam, az nem olyan célravezető, mint minden alkalommal új közegben várni az ihletet. De most nem a könyv miatt vagyok ott. Amiatt kutattam új hely után, de már nem azért mentem vissza másnap és harmadnap is.