43. rész. Mit művelsz az öcsémmel?
- Egyébként most épp neki írok üzenetet. – vettem újra kezembe a telefont.
- Mit írt?
Legszívesebben azt mondtam volna, a kérdése túl indiszkrét és sértegeti a magánéletemet, de ugye ezt nem igazán tehettem.
- Azt, hogy betegeskedjünk együtt.
- És átmész?
- Én nem. Jöjjön ő.
- Bill totál k.o., használhatatlan volt egész nap. Holnapra pihenőnapot adtunk nekik.
- Jól tettétek.
- Na megyek, én is fáradt vagyok. Gondolom nem jössz le vacsizni.
- Nem igazán.
- Hozasd fel a szobádba.
- Jó ötlet.
- És hívj, bármire szükséged van.
- Rendben.
- Jó éjt hugi. – puszilta meg a homlokom. – Tényleg forró vagy. Maradj ágyban légy szíves.
- Igenis.
Gondoskodó mosollyal az arcán hagyta el a szobámat még kétszer megígértetve velem, hogy hívom, bármi kell.
Jó lenne kihasználni és ugráltatni, de most valahogy nem vágyom a társaságra. Vagyis nem az övére.
„Pakolj össze és orientálódj át a szobámba. Holnapig elszállásollak. Rendeld meg a teát!! Ja és készülj fel, mert utállak, amiért beteg lettem miattad. J” – küldtem végre el az sms-t Billnek és vártam a válaszát.
- Hova készülsz? – lépett be öccse szobájába Tom, mikor az épp a takaróját ölelve, kutatott zsebkendő után, indulásra készen.
- Átmegyek Vikihez.
- Nem kéne ágyban maradnod? Nagyon szarul festesz.
- Viki is beteg, rendeltem teát, kaját, megyek át tévézni.
- Tegnap még szóba sem akartál állni vele.
- Most mi bajod? Azt mondtad nincs köztetek semmi, tegnap mégis majd elemésztett a féltékenység, mikor megláttad a barátját, most meg engem faggatsz.
- Te hülye vagy.
- Tudom, hogy lefeküdtetek. Elmondta. És azt is, hogy megbánta.
- Igen? Melyiket?
- Hogyhogy melyiket?
- Ja azt nem mondta, hogy háromszor is? Akkor gondolom, azt sem tudod, hogy nálam aludt, ahogy tegnap nálad is. Habár állítólag köztetek nem történt semmi.
- Nem értelek. Végre jól érzem magam valakivel, te meg közbeszólsz, és el akarod rontani.
- Nem akarom elrontani. Én csak lefeküdtem vele, de ismerlek és szeretném, ha előre tudnád, hogy ő sem hajt többre.
- Csak barátok vagyunk.
- Aha. Nálad majdnem mindig így kezdődik, de mindig ugyanúgy ér véget.
Válasz nem érkezett az sms-re, ellenben úgy fél óra múlva kopogtak az ajtómon.
- Na végre. – keltem ki az ágyból erőtlenül.
- Szia. – jött be invitálásra nem várva Tom a szobámba.
- Hát te?
- Billt vártad?
- Gyere be. – csuktam be mögötte az ajtót, sejtve, hogy ez nem egy sima egyszerű, ’hogy van a beteg’ látogatás…
- Mit művelsz?
- Én? Mi van?
- Mit művelsz az öcsémmel?
- Semmit. De várjunk, miért tartozom én neked magyarázattal?
- Ne játssz vele is.
- Vele is? Tom, mi egymással játszottunk, ne add elő magad, kérlek, gyerekes vagy. – ültem le nyugodtan az ágyamra és visszatakaróztam.
- Bill beléd fog szeretni és megint pofára fog esni. Mert pofára fog, igaz?
- Tom, mi barátok vagyunk? Adtam okot rá valaha is, hogy ezt hidd? Mert akkor sajnálom, ha félrevezettelek.
- Elmondtad neki, hogy lefeküdtünk.
- Igen, és?
- De azt, hogy megismételtük, nem árultad el.
- Nem büszkélkedek vele.
- Ugyan, ne játszd már meg magad.
- Nem játszom Tom. Csak ne gyere ide hívatlanul, és ne hidd, hogy bármi közöd van a magánéletemhez, azért mert lefeküdtem veled. Billel barátok vagyunk, és egyáltalán nem célom, hogy belémessen. Nem is igazán örülnék neki tekintetbe véve rengeteg dolgot, ami ellene szólna. De gondolom, rá már ma nem számíthatok, úgyhogy ha nem haragszol én lefeküdnék aludni. Te pedig tanuld meg kezelni a féltékenységed és ne bújj az öcséd háta mögé magyarázatot találni a nevetséges viselkedésedre.
Mérhetetlenül felhúzott a pattogása, de nem kiabáltam, még csak fel sem emeltem a hangom. Főként azért, mert minden egyes szó kiejtése nehéz volt. Mintha ezer tűvel szurkálnák a torkom közben. Így nyugodtan, halkan és kimérten közöltem mondandóm, hátha így még nyomatékosabb is lesz számára.
- Elképesztő vagy, ugye tudod?
- Most rá kéne kérdeznem, hogy érted?
- Na jó, hagylak.
- Ó köszi. Kedves tőled.
- Jobbulást. – vágta be maga után az ajtót.
Még elkényelmesedni sem volt időm, újra kopogtak az ajtómon.
- Mi az? – nyitottam unottan ajtót.
- Te hívtál. – állt ott zavartan Bill.
- Ne haragudj, nem rád számítottam.
- Te hívtál. – ismételte meg.
- Azt hittem nem jössz.
- És akkor már be sem engedsz? – kérdezte egy hatalmas tüsszentés előtt.
- Gyere. – nevettem.
- Ki húzott már megint fel ennyire?
- Nem érdekes.
- És miért hitted, hogy nem jövök?
- Bill. Elég a kérdésekből.
- Na jó. Mindjárt itt a tea, válasszunk filmet addig. – terelte is okosan egyből a témát az eredeti tervhez ragaszkodva és arrébb tolva takarómat, elhelyezkedett az ágyam jobb felén.
- Lázas vagyok. – enyhültem meg, és hanyatt vágtam magam mellette.
- Basszus! – tette a homlokomra tenyerét. – Azonnal be kéne venned egy lázcsillapítót, ez nem vicces.
- Bill röhögök? – fordultam felé.
- Van nálam. – engedte el füle mellett gúnyos kérdésem, és nadrágjának zsebében kezdett el turkálni.
- Felesleges.
- Mi?
- Nem veszem be.
- Miért is?
- Mert én nem veszek be gyógyszert. – feleltem egészen egyszerűen.
- Úgy mondod, mintha ez magától értetődő dolog lenne.
- Mert az. Ha beveszem és valami baj lesz, te nem vagy az a típus, aki megmentheti az életem.
- Hát kössz. – dőlt hátra megsértődve.
- Na jó figyelj. Adj egyet, beveszem, de akkor én választok filmet.
- Hé. Az én érdekemben veszel be gyógyszert? – vont kérdőre felháborodva.
- Hidd el, hogy a te érdekedben teszem. – kaptam ki a kezéből a levelet, majd gyorsan kipattintottam belőle egy pirulát. – Ha félrenyelem és…
- Ne félj. – nyomta a kezembe a poharam, amit az éjjeli szerkényemen talált. – Itt vagyok. – vette komolyabbra hangnemét bíztatva afelől, hogy nem lehet baj, amíg ő itt van velem.
Ez egy kicsit túl szentimentálisnak tűnt, egy kicsit túlzottan bensőségesnek. Talán Tom idióta dumája miatt érzem ezt, és csak bemagyarázom magamnak, de most úgy gondoltam, idejében véget kéne vetni a ma estének. Csírájában kell elfojtani ezt az egészet, még mielőtt valami elkezdődhetne. Már bőven elég volt a tegnapi csók. A tegnapi két csók.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
