-2-

Már lefekvéskor tudtam, hogy újra visszamegyek annak ellenére, hogy ma is utoljára indultam el.

Ezúttal ott is reggeliztem. Beugrottam egy mekibe, vettem egy hosszúkávét és egy toastot sültkrumplival, amit a padon fogyasztottam el. Nagyon szép idő volt, felhúzott térdekkel ücsörögtem és falatoztam, mikor nyílt a szemben lévő kapu és a fehér autó hagyta el rajta keresztül a kertet. Felém nézett, majd elfordult és elhajtott.

Csak néztem utána és arra gondoltam, ő most engem nézett? Nem láttam a szemét, sőt az arcát sem nagyon, de ezt már megszoktam pár napos itt tartózkodásom során. De vajon miért nézett? Kíváncsiságból, ki az az alak ott a padon, vagy neheztelésből, mit keres már megint itt ez az alak. Már ha eddig egyáltalán felfigyelt rám. Feltűnő vagyok?

A reggelimmel már végeztem, épp a kávémat kortyolgattam, mikor visszatért. Ezúttal nem nézett rám, leparkolt a ház előtt és gondosan körbenézett, majd bement a házba.

Félretettem a poharat, elővettem a mappámat és újra rajzolni kezdtem. Már a sokadik rajzomba kezdtem bele, aminek ő a főszereplője. Az örök arcnélküli ám érzelmekkel teli srác…

-         Szia. – szólt hozzám egy hang, mikor már belemerültem, én pedig összerezzentem.

-         Szia. – köszöntem vissza, miután felnéztem rá, majd gyorsan összecsuktam a mappámat.

Egyből tudtam, ki ő, pedig szemeit még mindig kitakarta az a fránya napszemüveg.

-         Én csak sokszor látlak itt az utóbbi időben és gondoltam, megkérdezem, mit csinálsz.

Ezek szerint látott, észrevett.

-         Mármint azt látom, hogy mindig írogatsz és rajzolsz, de miért itt és miért minden nap? – folytatta.

Tehát figyel is… tehát igen, feltűnő vagyok.

-         Ihletet merítek. – feleltem egyszerűen.

-         Bill vagyok. – emelte felém fehér vékony kezét.

-         Kaulitz! – vágtam rá magamat is meglepve.

-         Igen. – leptem meg kifakadásommal.

-         Ne haragudj, én csak láttalak és láttam a sok lányt is, és nem tudtam, ki lehet az az ember, aki miatt itt rostokolnak naphosszat. Ismerős voltál.

-         Én lennék az teljes életnagyságban, ők pedig a tolakodó rajongók. – húzta ajkait félre, kimutatva nemtetszését. – Ezek szerint, te nem…

-         Nem én nem. – mentegetőztem.

-         És most, hogy már hosszú percek óta fogom a kezed, te is elárulod a neved? – mosolyodta el magát.

Gyönyörű mosoly, gyönyörű fogsor, kedves kis gödröcske. Levette a napszemüvegét is, talán, hogy bizalmat ébresszen. Azok a szemek. Elvesztem bennük… hatalmas szempillák veszik körbe óvóan, ellenállhatatlan tekintetet biztosítva.

-         Sophie. – mutatkoztam be, amint uralkodni tudtam magamon.

-         És mi járatban erre?

-         Már mondtam. Ihletet merítek, de ennél többet nem is szeretnék mondani ezzel kapcsolatban.

-         Leülhetek? – mutatott a mellettem lévő szabad helyre.

-         Persze. – feleltem meglepődve. – De biztonságos neked itt ücsörögni?

-         Láttál valakit a közelben?

-         Ma még nem. – mosolyogtam.

-         Te nem vagy idevalósi.

-         Azt ne mond, hogy akcentusom van.

-         Dehogy. – nevette el magát. – De ez Magdeburg. Ha a környéken laksz, láttalak volna már. És őszintén szólva, te is tudtad volna, hogy én lakom itt.

-         Münchenben lakom.

-         Az elég messze van.

-         Pont ez a lényeg.

-         Unod a nagyvárost?

-         Unom az állandóságot.

-         Ne haragudj. – mentegetőzött meghallva megcsörrenő telefonját, majd felállt, kicsit arrébb sétált és felvette. – Itt vagyok kint.---Levegőzök.---Rendben, egy perc. – tette is le. – Meg kell sétáltatnom a kutyákat. – jött vissza hozzám.

-         Rendben.

-         Örültem. Jó ihletgyűjtést, akármihez is kell.

-         Köszönöm.

-         Szia. – búcsúzott és elsétált egyenesen a fehér kapu felé, majd bement rajta eltűnve a szemem elől.

Szinte tudatomon kívül nyitottam újra mappámat. Egy üres lapot kerestem, majd szürke grafitceruzámat elővéve nekiláttam rajzolni. Mintha nem is én vezettem volna a kezem, úgy rajzoltam emlékezetből. A szemeit. Azokat a szemeket meg akartam örökíteni és egy életre magamba raktározni. És miközben rajzoltam, hirtelen megszállt egy gondolat.

„…csak egyet tudott, hogy létezik. Egy hús vér ember áll előtte, aki megmagyarázhatatlan érzéseket ébresztett egész testében és lényében…”

Ő az. Bill az. A tökéletes szereplő, a férfi, aki egy pillantásával megváltoztatta a lány addigi életét.

Ismerni akarom. Tudni akarom, ki ő valójában. Róla kell írnom. Tudom. Ez jel. Csakis jel lehet, hogy pont itt kötöttem ki, pont akkor, mikor ő is itt van, pont a házával szemben lévő pad lett az én padom. Ez nem lehet véletlen. Kizárt, hogy az legyen.

Mikor Bill újra kijött a kapun, két kutya szaladt ki előtte. Felém fordult és rámmosolygott. Visszaintettem, ő pedig elindult felém. Összecsuktam a mappámat és úgy vártam kíváncsian.

-         Van kedved sétálni egyet? Vagy ülve várod az ihletet? – invitált meg továbbra is mosolyogva.

-         Végülis. Jó. Megyek, persze. Csak ezeket berakom a kocsimba. Egy perc.

-         Itt várlak.

Sietős léptekkel haladtam a kocsim felé, abszolút nem ügyelve arra, hogy ne tűnjek túl lelkesnek. Az anyósülés oldaláról közelítettem, kinyitottam az ajtót és gyorsan bedobtam a holmimat. Már csuktam is vissza az ajtót, beriasztottam és visszasiettem Billhez.