-3-

-         Merre megyünk?

-         Van itt egy kis park. Imádjak. – mutatott kutyáira, akik már öntörvényűen rohantak a park irányába. – Ők követnek, ha nem gond. – biccentett fejével a hátunk mögé, ahol épp két marcona úriember lépdelt tisztes távolságot tartva.

Honnan a fenéből kerültek ezek elő?

-         Nem dehogy. Láttam már, hogy elkél az erősítés.

-         Még most is. – sóhajtott.

-         Ezt hogy érted? – kérdeztem, ő pedig elindult a két játékos eb felé.

-         Hát úgy, hogy már nem csináljuk a bandát. De még mindig akadnak páran, akik képesek itt tölteni a szabadidejüket a házunk előtt.

-         Kitartóak. Vagy nézd a jó oldalát.

-         Van neki?

-         Feledhetetlenek vagytok. – próbáltam egy mosollyal jobbkedvre deríteni.

-         Ebben lehet valami. – mosolyodta el magát beképzelten.

-         Na ugye. – feleltem és közben azon kezdtem agyalni, hogy hívjam őt a regényemben.

Bill nem lehet. És nem csak azért mert nem adom ugyanazt a nevet a fikció és a való élet főszereplőjének. A Bill nem túl művészi név, nem az én stílusomhoz való, valahogy nem illik a képbe.

-         A Bill becenév vagy ez a teljes keresztneved?

-         A teljes. – vágta rá szinte betanultan.

-         Sokszor kérdezik?

-         Nem egy szokványos német név. Általában azt hiszik William vagyok. – forgatta szemeit, egyértelműen elutasítva ezt a nevet.

Ez az! William! Tökéletes. Kifinomult, szépen csengő, férfias, de mégis gyengéd név.

-         Te művész lélek vagy. – állapította meg rám nézve.

-         És büszkén vállalom. De mivel buktam le?

-         Azzal, ahogy nézelődsz, ahogy mindent megfigyelsz alaposan. Ahogy elmerengsz egy néven. Vagy például azzal, hogy napok óta egy padon ücsörögsz az ihletre várva egy halom papírral a kezedben.

Csak néztem, ahogy beszél, ahogy rólam beszél és ismer. Figyelt engem és nem csupán felületesen.

-         Már első nap észrevettelek. Anyu mondta, hogy már ő is váltott veled pár szót. – vallotta be.

-         Nagyon kedves az édesanyád.

-         A legkedvesebb. És te szimpatikusnak tűntél neki.

-         És a család azon gondolkodik napok óta, ki az a lány a padon?

-         Azt hiszem már második nap sejtettem, hogy nem rajongó vagy, habár a bátyám váltig állítja. De mindent elárult, ahogy rájuk néztél.

-         Ez egy kicsit hátborzongató.

-         Mi?

-         Hogy tudom, ti figyeltetek engem. Én itt gyanútlanul élem a zárkózott kis életem, ebben az idillben és sejtelmem sincs róla, hogy nem messze tőlem épp azon tanakodnak, ki lehetek, és mi célból vagyok itt.

-         És mindezért napi három órát autózgatsz ide és vissza.

-         Jut eszembe, nem tudsz egy kiadó lakást a környéken? – nevettem el magam.

-         Telefonálhatok párat az érdekedben, ha tényleg érdekel.

-         Tényleg érdekel. – feleltem, mert már biztos voltam benne, hogy itt a helyem.

-         Akkor ennek utánajárok még ma.

-         Köszönöm. Itt megtalálsz, ha van valami.

Telefonját a füléhez emelte és már hívott is valakit. – Én vagyok, figyelj, lakik most valaki a lakásban? --- A magdeburgiban. --- Oké, akkor hívom Phillipet. --- Kutyát sétáltatok. --- Igen, de most le is teszem. --- Szia. – köszönt el erőltetve a búcsút, nyilván a másik fél még folytatta volna a társalgást.

-         Nos, épp van egy kiadó lakás a környéken. Pár utcával arrébb.

-         Ez gyors volt.

-         A bátyámmal egész jó befektetésnek találtuk a lakásbizniszt. Van jó pár szerte Németországban, Párizsban és Milánóban is. Az itteni épp szabad, ha gondolod megmutathatom és ha tetszik a dolog, fel is hívom az ügyvédem, hogy iparkodjon a papírmunkával.

-         Nem vagy te túl segítőkész?

-         Öreg hiba. – ismerte el és a kis gödröcske ismét megjelent arcának finom bőrén.

-         Köszönöm a lehetőséget. Megnézném, ha lehet.

-         Visszaterelem a kutyákat és mehetünk is.

-         Ő… oké, rendben, köszi. – hebegtem letaglózva az iramtól.

Nem is ismer és ilyen kedves, segítőkész és lehengerlően magabiztos velem szemben. Lehet, hogy a vele való álmomból még mindig nem ébredtem fel?

A kocsimban ülve vártam, míg bevitte a házba a kutyát, majd pár perc múlva az autójával hajtott ki a kapun, ezúttal díszkíséret nélkül. Mellém állt és letekerte az ablakot.

-         Gyere utánam, pár percre van innen. – közölte kedvesen és megvárta beleegyező bólintásomat.

Miután ezt megkapta, el is indultunk. Izgatott voltam. Nagyon izgatott. Kettesben lenni vele valamiért nagyon furcsa érzés volt. Nem éreztem magam magabiztosnak a közelében és rám telepedett egy bizonyos megfelelni akarás. Azon gondolkodtam, mikor elmosolyodtam magam, hogy a szendvicsem egyik alapanyaga sem köszönhet vissza fogsoromon, a szemfestékem még a megfelelő helyén van-e masszívan, vagy már elkenődött-e nevetségessé téve ábrázatom, a frufrum huncut tincsei rendezetten állnak és sikerült ellenállniuk az erőteljes szélfuvallatokra… Tetszeni akartam-e? Nem tudom. De nem tetszeni semmiképpen nem szerettem volna. Ő túlságosan tökéletes volt hozzám, ezt már első látásra megállapítottam. Eltörpültem mellette, elnyomott egy perc alatt és minden nőies magabiztosságom elszállt.

Egész hamar odaértünk egy kis újépítésű sorházhoz. Gondoltam, hogy nem lesz hosszú az út, tekintetbe véve a városka méretbeli adottságait, arra viszont nem számítottam, hogy egy ilyen típusú lakóövezetre bukkanok.

-         Az a nagy teraszos az. – mutatott a legfelső emelet felé, mikor kiszálltam az autómból.

-         Valóban nagy. – állapítottam meg felfelé bámulva.