-4-

A lakás fantasztikus volt. Süllyesztett nappali, hatalmas krémszínű bőr ülőgarnitúra, méretben passzoló plazmatévé. Ez a lány, meleg szín uralkodott mindenütt. Minden harmonizált, a függönyöktől kezdve a szőnyegeken át, az amerikai stílusú konyha burkolatáig.

-         Ez gyönyörű. – tört elő belőlem véleményem, kicsit talán túlzott jelzőt használva.

-         Köszönöm.

-         Te? – mutattam körbe.

-         Igen. Én követtem el a berendezést.

-         Tökéletes. – sóhajtottam és újra levettem tekintetem az önelégülten mosolygó Billről.

-         Nem gondoltad volna, hogy ezen a környéken egy ilyen lakást mutatok neked, ugye?

-         Egy kis garzonra számítottam.

-         Az nem az én stílusom.

A tökéletes szó. Stílus. Nem ismerek nála stílusosabb embert. Hiszen első látásra, pár nap után és pár együtt töltött perc után meg tudom állapítani róla, hogy egyedi.

-         Nos, hogy tetszik?

-         Úgy hiszem ezt már elég nyilvánvalóan érzékeltettem. – fordultam felé és belepirultam mosolyába.

-         Akkor beszéljünk az anyagiakról?

-         Bármennyi, kiveszem. – vágtam rá egyenesen a szemeibe nézve.

-         Neked nagyon tetszik ez a város.

-         Sokkal jobban, mint azt első látásra gondoltam.

-         Hidd el, ha elég időt eltöltesz itt, már nem így fogod gondolni.

-         A kisvárosi nagyvárosba vágyik, a nagyvárosi pedig a kisvárosba. Senkinek sem jó az, ami van.

-         Nem csak művészlélek, még filozófus is.

-         Gúnyolódsz velem? – lepődtem meg, de hangomban egy ici pici sértettség sem volt.

-         Az albérlőmmel? Dehogy.

-         Akkor tehát ezt lefixáltuk?

-         Mikor szeretnél beköltözni.

-         Ó, nincs sok cuccom. De minél előbb szeretnék már lemondani a napi hat óra kocsikázásról.

-         Felőlem akár holnap aláírhatjuk a papírokat és átveheted a helyet.

-         Az nagyon jó lenne, köszönöm.

-         Csupán a formalitás kedvéért. – nyújtott kezet felém.

-         Nem tudom, mit szoktak ilyenkor mondani.

-         Isten hozott.

-         Köszönöm. – fogtam kezet vele.

Puha, gondosan hidratált, selymes kéz, gyengéd, feminim szorítás.

-         Nos, akkor én szerintem elindulok haza. – engedtem el zavarba ejtő szemezéssel töltött hosszú másodpercek után a kezét.

-         Igen, én is megyek a dolgomra. – felelte, úgy tűnt, szabadkozva.

Követtem őt az ajtóig, majd le a lifttel és már ott is voltunk az autóinknál.

-         Hát, akkor köszönöm szépen. – próbáltam keresni a megfelelő búcsúformát.

-         Igazán nincs mit. Mindketten jól jártunk és én még profitálok is abból, hogy odatévedtél az én padomra.

-         A te padod?

-         Volt, míg nem lett kicsit zsúfolt a helyszín. – mosolygott keserédesen.

Nem tudtam erre mit reagálni. Megláttam benne a szomorúságot és a magány után való vágyakozást.

-         Akkor holnap. – köszöntem el és beszálltam az autómba.

-         Várj. – jött oda az ablakhoz. – Nem kéne számot cserélnünk?

-         Reggel a padnál? – ajánlottam fel és a kesztyűtartóból elővéve egy névjegykártyát, a kezébe nyomtam.

-         Hozom a papírokat.

-         Szép estét. – vettem végre végleg búcsút tőle, beindítottam az autót és elhajtottam.

Pedig maradtam volna még. Néztem volna még őt, hallgattam volna a hangját és álltam volna meglepő kedvességét és őszinteségét.

Ezúttal a hazafelé vezető út hosszabbra sikerült. Lassan hajtottam, mert nem tudtam koncentrálni a vezetésre. Egész úton ő járt a fejemben. Az a nyílt és kedves idegen srác, aki nem is annyira idegen. Hisz hihetetlen mennyiségű ember ismeri már egész gyerek kora óta. És én is hallottam már róla, láttam már egy-egy újságban és a tévében. De sosem figyeltem fel rá. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy az a srác mostanra az a férfi lesz, aki… aki a főszereplőm, a főhősöm. A férfi, aki jön, és mindent visz.

„… és akkor látta meg őt. Mágnesként vonzotta tekintetét. Akkor és ott érezte, örökre megváltozott benne valami. Nem tudta a nevét, nem tudta, honnan jött és miért nem látta eddig. Csak egyet tudott, hogy létezik. Egy hús vér ember áll előtte, aki megmagyarázhatatlan érzéseket ébresztett egész testében és lényében. Tekintete élettel teli, ám mégis titokzatos visszafogottságot sugallt, ami felkeltette a nő érdeklődését. A nőét, aki ezelőtt még sosem érzett hasonlót egy idegen iránt. A nőét, akinek minden porcikája újjáéledt, felvirult benne a fiatalsága. Utoljára talán tini korában érzett ilyet, mikor az iskola folyosóján meglátta a legnépszerűbb srácot az iskolában, aki némán haladt el mellette, de ő úgy érezte, érdeklődése viszonzásra talál, úgy érezte, a srác is ránézett, bemagyarázza magának azt, amit látni szeretett volna, holott nem is létezett. A lehetetlen szerelem, ami szíveket tör össze, de mégis elég erős ahhoz, hogy minden csalódást túléljen és minden apró gesztustól felerősödjön újra és újra. Ezt érezte most is. Hogy nincs lehetetlen. Hogy nincs véletlen. A férfi itt van, pont ide jött, pont mellette állt meg és pont az ő szemébe nézett először. Rámosolygott megmelengetve a nő szívét és örök emléket hagyó heves szívdobbanást idézve elő. Tudta, hogy nem engedheti el. Ezúttal nem.”

Egész éjjel írtam. A valós érzelmeimet a szívem diktálta. Kezem szinte magától vezérelte ujjaimat, és csak gépeltem, életre keltve egy új szereplőt. A regényem és az életem új szereplőjét. Főhősét…

Ezúttal nem a siker vezérelt, nem a megfelelésre való áhítat. Meg akartam örökíteni a benyomásaimat. Újra az álomvilágba akartam kerülni, ahol mindig biztonságba burkolózom, ahol nem bánthat senki, és ahol én irányítok.