-5-

Talán három órát alhattam, azt is hason fekve a nyitott laptomommal szemben. Kilenc óra múlt tíz perccel. Ami elsőként beugrott? Az a kicsit több mint három óra, ami még elválaszt tőle. Attól, hogy beköltözzek a lakásába, és esélyt kapjak arra, hogy jobban megismerjem.

Összecsuktam a laptopom, a bőröndömbe raktam az este bekészített ruháim és papírjaim közé, bezártam, készítettem egy kávét, amit termoszba töltöttem és már indultam is.

Rekord. Fél egykor álltam meg a szokott helyen. A szívem hevesen dobogott, ahogy körbe néztem, tekintetemmel őt keresve.

Kellett pár perc, pár csukott szemmel és mély levegővételekkel töltött perc, míg összeszedtem magam. Kiittam a termoszomból az utolsó kortyot és rágyújtottam.

Egész testemben megremegtem, mikor a jobb oldali ablakon kopogtattak.

Bill testvére állt ott és intett nekem, én pedig visszatekertem a kupakot és leengedtem az ablakot.

-         Szia. – köszönt. – Sophie?

-         Szia. Igen, én vagyok.

-         Tom. – nyújtott kezet az ablakon át.

-         Örülök.

-         Billnek dolga van, megkért, hogy ezeket adjam oda. – mutatott fel egy fekete vékony dossziét. – A bérleti szerződés.

-         Ja igen. – próbáltam összeszedni magam és kievickélni valahogy csalódásból.

-         Ő már aláírta, ha te is szignózod, akár költözhetsz is.

-         Ő… oké. Köszönöm. – nyúltam a dossziéért.

-         Nem jössz be? Kényelmesebb. Mindkettőnknek.

A kocsimba nem invitálhattam, hisz elsőként ugrott be a tény, hogy a hátsó ülés tele van a Billről készült rajzokkal, fotókkal és apró kis feljegyzésekkel.

-         Nem akarnék zavarni.

-         Nem zavarsz. És rajtam kívül nincs itthon senki.

Kivettem a kulcsot a gyújtásból, kiszálltam és követtem őt a házukig. Bejutottam a fehér kerítésen, amit annyiszor bámultam kíváncsian, mi lehet mögötte.

Ezt a házat nem Bill rendezte be, abban első pillantásra biztos voltam. Csakis az a hölgy, akit láttam. Az édesanyjuk. Ez egy érett, felnőtt nő ízlésvilágát és egy életnyi tapasztalatot tükröző ház volt. Kellemes, meleg, otthonos.

-         Ülj le nyugodtan. – mutatott az étkező asztal felé, ahol ő is helyet foglalt, amint leültem az egyik székre.

-         Köszönöm.

Gyorsan átfutottam az oldalakat, igazából elég felületesen. Mióta ebbe a kis városba tévedtem, meglehetősen romlott a koncentráló készségem.

-         És mi szél hozott téged erre a nagyvárosból?

-         Tessék? – zökkentem ki a gondolataimból.

-         Ja bocs, nem akarlak zavarni.

-         Belemerültem. Mit kérdeztél?

-         Kíváncsi voltam, hogy keveredtél Münchenből Magdeburgba.

-         Egy csendes helyet kerestem.

-         Hát akkor neked Magdeburg a főnyeremény.

-         Igen, én is azt hiszem. – feleltem a lehető legőszintébben gondolva.

-         És meddig tervezel itt maradni?

-         Nem tudom még. Határozott idejű a szerződés?

-         Igazából nem, de az első hónap bérleti díját előre kérjük. Azt a harmadik oldalon találod.

-         Értem. – lappoztam is oda. – Hát figyelj, én biztos kiveszem, az összeg nem gond, úgyhogy ha adnál egy tollat, alá is írnám.

-         Parancsolj. – nyúlt az asztal végébe és az ott lévő kis kacatokkal teli tálkából előkotort egy tollat, amit odanyújtott nekem.

Aláírtam, mindkét helyen a megfelelő üresen hagyott pontozott vonalon, majd összecsuktam a dossziét és felálltam.

-         Érezd otthon magad. – adta a kezembe a kulcsokat, majd ismét kezet nyújtott.

-         Köszönöm. – viszonoztam. – Akkor én el is foglalom a lakást.

-         Minden további nélkül.

-         Üdvözlöm Billt és köszönök mindent.

-         Már csak egyetlen dolgunk maradt.

-         Ja igen. Sajnálom. Elég szétszórt vagyok ma. – kutattam a táskámban a pénztárcámért.

Elővettem, leszámoltam a bérleti díjra való összeget és odaadtam neki. Megvártam míg megszámolja, majd végre elköszöntem és a lehető leggyorsabban hagytam el a házat.

Csalódottságot érzetem. Ültem a kocsimban és néztem magam elé. Hát mégsem keltettem kölcsönös érdeklődést, szimpátiát, vonzódást benne? Ő nem feltétlen akarta velem személyesen elintézni az ügyet, inkább az volt a lényeg, hogy valaki kiveszi a lakását. Pofára esés. Maximálisan.

Úgy döntöttem, a mai napot már nem töltöm itt. Elindultam hát, hogy elfoglaljam a bérleményt. Bár tegnap jobban figyeltem volna az útvonalat és nem elkalandozva bámultam volna inkább az ő autója hátulját örökké memorizálva még a rendszámát is. Így az út kétszer olyan hosszúra sikeredett, mire odakeveredtem az ismerős és a környezethez képest elég egyedi lakónegyedhez.