47. rész. Mi volt ez?

-          Azt hiszem én a napot a levegőn töltöm, hátha jót tesz. – közöltem David felé fordulva, és ezzel úgymond elengedve Billt a közös vacsinkról.

-          Szeretnél társaságot? – ajánlotta fel egyből. – Csak mert mi Natalieval mennénk vásárolgatni, de lemondom és veled leszek.

-          Menj csak.

Csörögni kezdett a telefonom, amire a legmeglepettebb arcom vágtam, miután Georg szólt rám jobbomról, hogy az én mobilom csörög. Szentül hittem, hogy fent hagytam a szobámban.

-          Igen? – vettem fel érdeklődve, ki keres ismeretlen számmal.

-          Hello baby, élsz még?

-          Szia. – köszöntem érzékeltetve hangommal állapotom. – Még igen.

-          Orvoshoz gondolom nem mentél.

-          Nem.

-          Gyógyszert sem vettél be.

-          De igen. Egy kis segítséggel. – néztem Billre, mosolyogva gondolva vissza arra a jelenetre.

-          Ne kérdezősködjek?

-          Ne.

-          Hívsz majd?

-          Meglátom.

-          Hiányzol.

-          Te is nekem. Máskor is meglátogathatnál, most nem igazán voltunk együtt. – szomorodtam el, Bill pedig rámnézett, hisz pont ő volt az oka, amiért hanyagoltam Nicket és ezt mind tudtuk jól.

-          Legközelebb nem engedlek át másnak, ígérem.

-          Jól teszed.

-          Biztos nem jössz haza, hogy kiápoljalak ebből a hülye betegségből?

-          Édes te tudod a legjobban, hogy egy fél napnál többet nem tudsz megmaradni egy helyen, pláne nem mellettem.

-          Hé! Te raksz ki mindig mindenkit magad mellől. – kérte ki magának cseppet túl hangosan, mivel mind az öten rámnéztek.

-          Egy élmény volt veled beszélgetni.

-          Most le fogod rakni?

-          Aham.

-          Megsértődtél?

-          Aham.

-          Szeretlek.

-          Ez a te szerencséd.

-          Szia baby.

-          Szia. – tettem le a telefont. – Na most hogy megint van min csámcsognotok, én magatokra is hagylak titeket. – kaptam fel a bögrémet és elhagytam az asztaltársaságom.

-          Hisztis, ha beteg. – bólogatott David. – De utána kéne mennem, ugye? Hisz a bátyja vagyok. Állnom kell a sarat. – próbálta győzködni magát. – Oké, megyek. – adta meg magát és utánam indult.

-          Na ki vele, mi történt tegnap este? – fordult Tom egyből öccséhez.

-          Semmi.

-          Aha. Azért láttunk pár sejtelmes összenézést arról nem is beszélve, hogy engedélyt kértél tőle, hogy velünk jöhess moziba.

-          Semmi nem történt. Filmet néztünk, ettünk, aztán elment zuhanyozni, én pedig elaludtam közben.

-          Aha, ennyi. – hitetlenkedett Georg is.

-          Na jó, de ne hallja ezt vissza. – szegezte ezt a kikötést bátyja felé.

-          Tőlem nem. – emelte megadóan magasba kezeit Tom.

-          Felkeltem, mert kapart a torkom. Ittam egy pohár vizet, ő pedig közben… szóval mocorgott. Meg olyan hangokat adott ki. Szóval mint aki épp, tudjátok.

-          Szexel?

-          Igen. – vágta rá. – És nagyon is élvezi. Aztán azt mondta, szeretlek és egy pár másodperc múlva levegőért kapkodva felült. Mikor meglátta, hogy ott vagyok mellette, kivonult a fürdőbe és bevágta az ajtót. Azt mondta rosszat álmodott, de én nem bírtam ki, hogy ne faggassam. Tolakodó voltam, és kihúztam belőle, hogy velem álmodott. Legalábbis azt mondta velem is.

-          Hármas? – húzta fel szemöldökét Tom.

-          Igen, én is ilyen paraszt voltam, hogy rákérdeztem. Azt mondta, hasonlítok rád és többet már nem szólt hozzám. Reggel leléptem, tudtam, hogy kínos lesz a szitu és nem akartam.

-          Én voltam a másik. – esett le Tomnak és baromi büszke volt magára.

-          Kérlek ezt ne. Ha meg mered említeni én megöllek, esküszöm.

-          Nyugi, megígértem. Habár már bánom. – tette hozzá.

-          Gondolod, hogy mérges rád? – érdeklődött Gustav.

-          Azt hiszem. Nem tudom. Talán. De nem úgy tűnik, mint aki emlékszik arra, amit tegnap megbeszéltünk.

-          És pedig?

-          Elhívtam a kedvenc helyemre vacsizni.

-          Ahaa. Ezért érdeklődtél finoman, hogy mit szól hozzá.

-          Igen. De mint láttátok a vacsi lefújva.

-          Hugi. – ült le mellém a hall egyik kényelmes bőrfoteljébe David.

-          Mi az?

-          Baj van?

-          Szarul vagyok. És nincs kedvem most semmihez.

-          Mi volt ez Bill és közted?

-          Mégis mi?

-          Most barkóbázunk vagy beszélgetünk? Miért kért tőled engedélyt, hogy elmenjen a srácokkal moziba?

-          Mert más volt megbeszélve. Elhívott vacsorázni valami kedvenc éttermébe.

-          Akkor miért nem mondtad?

-          Mert örültem, hogy Tomék végre próbálkoznak. És Bill is örült. Hagyom őket.

-          Biztos, hogy nem titkolsz semmit?

-          David. Nincs okom titkolózni előtted. Kínos szituba keveredtem éjjel, de ennyi. Túlélem. Viszont neked lenne egy tanácsom. Ha Bill egészsége iránt érdeklődsz, próbáld jobban leplezni, hogy igazából a munka jobban érdekel. Mert így, amit én segítek, azt te elrontod.

-          Igenis érdekel Bill állapota. Csupán engem is meg kéne érteni. Szanaszét áll a fejem és rajtam csattan megint ez is. Engem csesztetnek az időpontokkal és lefixált interjúkkal, amit el kellett halasztanom, mert ti a teraszon ücsörögve szórakozgattatok felelőtlenül.

-          Jó igen. Hiba volt. Nézd, nekem nem ez a megszokott életrendem, hogy minden nap figyelnem kell, mi a teendőm másnap. Nem is verhetem ostorral Bill hátsóját, hisz pont az a cél, hogy jobban érezze magát és kicsit szabadabban a kalitkájában.

-          Sosem jutunk a végére, ha mindig ezen vitázunk.

-          Tudom. Nem is én szoktam kezdeni. – adtam kezébe kiürült bögrémet. – Megyek, visszafekszem.

-          Hívok egy orvost.

-          Nem kell orvos. – tagoltam nyomatékosan és felálltam.

-          Várj.

-          Mi van?

-          Mi volt a kínos szitu?

-          Na nem. – ellenkeztem és magára is hagytam.

-          Most nem kéne. – szólt rá Billre, aki épp utánam indult, elhaladva Bill mellett.

-          Gondolod? – fordult vissza.

-          Lássuk csak. Végülis, menj. Te tudod.

-          Most mi van? Mérges rám?

-          Hát.

-          Nem akartam bunkó lenni, csak kíváncsi voltam, mit álmodott. Fogalmam nem volt, hogy rólam. Ha tudom, hogy egy olyan álomban pont én vagyok a főszereplő, eszem ágában nem lett volna faggatózni.

David elnevette magát, hallva húga kínos szitujának részleteit.

-          Mi olyan vicces?

-          Semmi. Menj csak, szerintem megbékél hamar.