-6-

-         Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – vettem fel a telefonom édesapámnak a szokásos humoros kérdéssel.

-         Eltaláltam. – nevetett. – Hogy vagy kislányom? Merre jársz?

-         Jól. Magdeburgban vagyok, öt perce költöztem be az új lakásomba.

-         Új lakás? Mióta nem beszéltünk?

-         Csak bérlem. Hirtelen ötlettől vezérelve, spontán költöztem egy idegen srác felajánlására.

-         Te az én lányom vagy?

-         Ihletmerítő úton vagyok. Csak megrekedtem az egyik állomáson.

-         Hogyhogy? A srác?

-         Apu.

-         Ugyan már, elég régóta ismerjük egymást, hogy megbeszélhessünk ilyen dolgot is.

-         Hiányoztok.

-         Te is nekünk. Anyád épp masszíroztat a kimerítő strandolás után, én pedig feljöttem a szobánkba, mert nem bírtam már tovább várni, hogy te hívj.

-         Elkalandoztam egy kicsit a megszokott életemtől, ne haragudjatok.

-         A könyv?

-         A könyv. – sóhajtottam.

-         Nem megy?

-         Igenis meg nem is. De nem kell aggódni.

-         Sosem aggódom érted ez ügyben. Főleg miután édesanyád tegnap megvette spanyol nyelven a kislánya sikerkönyvét.

-         Spanyolul?

-         Dagad a mellem a büszkeségtől. Persze visszafogottan. Édesanyád mindenkinek elárulta a képedet mutogatva, hogy azt a könyvet az ő kislánya írta.

-         Pedig az a kép a borítón nem sikerült valami jól.

-         Gyönyörű vagy rajta kincsem.

-         Mit is mondhatnál mást.

-         Na jó, ki vele. Miért vagy úgy letörve?

-         Nem is tudom igazából. Mintha nem lennék önmagam, mikor ez a srácot meglátom és ez nagyon zavar. Az első pillanat óta nem tudom kiverni a fejemből.

-         Ezer éve nem randizol már, rád férne a kikapcsolódás. Tedd egy kicsit félre az írást, ne törődj a határidővel.

-         Róla írok. – vallottam be egy újabb nagy sóhaj után.

-         Hát akkor randizz vele és írj tovább.

-         Nem is tudom apu. Valahogy most terhes az írás, és úgy érzem, elszaladt mellettem az életem. Kitűnő tanuló voltam, aztán irány a főiskola gőzerővel, szabadidőmben írtam, olvastam, rajzoltam, festettem, fotóztam és nem jártam el, nem igényeltem a fecsegő barátnőket, a hosszú éjszakázásokat, az új embereket.

-         Nagy teher volt számodra már az előző könyvvel való vesződés. De sikerült kincsem és megérte. Pótold be, amit úgy érzel, elhalasztottál. Fiatal vagy, nincs veszve semmi. De már elmondhatod, hogy elértél valamit, teljesítetted az álmod, a legmerészebb vágyadat. Hidd el, rengetegen lennének a helyedben.

-         Nem tudom mit kéne tennem. Nem akarok csalódást okozni, de erőltetni sem szeretném. Meg akarom őt ismerni, de nem akarok pofára esni. Talán jobb lenne mégis csak az írásra koncentrálni.

-         Döntsd el mi a fontosabb most.

-         Azon leszek. De légy szíves ne beszélj anyunak erről, tudod milyen. Agyon aggódná magát.

-         Tudom. Nálam jobban senki nem ismeri. És most megyek is, ha nem baj, már biztos vár.

-         Menj csak. Szeretlek.

-         Én is téged. És fel a fejjel. Okos nő vagy, a legokosabb, akit ismerek.

-         Köszönöm apu.

-         Na vigyázz magadra és ne felejts el jelentkezni kicsit sűrűbben.

-         Ígérem.

-         Puszi.

-         Puszi. – tettem is le.

Hát nem lett jobb kedvem a beszélgetés után. Magamban elviselni a zakatoló gondolatokat némileg könnyebb, mint ki is mondani. És nem lettem okosabb. Apunak igaza van, döntenem kell, ha már döntés elé állítom saját magam. De engedjem el Billt, engedjek el megint valakit elmenni magam mellett, hogy az írásra koncentrálhassak? Vagy nem kell elengednem, hisz még meg sem fogtam? Nem tudom. Ő a főhősöm, kell nekem az ihlethez. Nem tudok lemondani róla, érzem, hogy szükségem van rá. Az életemben is, nem csak az álomvilágomban.

Édességre vágytam. Hatalmas adag édességre, amit otthon könnyűszerrel magamhoz vehetnék, hisz tele a hűtő. De itt üres. Vásárolnom kell, amire eddig nem gondoltam. Ennem is kéne valamit végre ma már a rengeteg kávé után, de ez sem jutott el eddig az agyamig. Totál elveszi az eszem ez az egész.

Szerencsére ez a város nem nagy kihívás, így hamar megtaláltam az – véleményem szerint – egyetlen bevásárlóközpontot. Kis gyorskifőzdék, unisex ruhamárkák, kávézók és egy nagyobb élelmiszeráruház. Gyorsan dobáltam be az épp megkívánt dolgokat a kosaramba és sietősen lépdeltem a pénztár felé. Soha nem szerettem vásárolni, azon agyalni, vajon mit főzzek, milyen alapanyagok és kötelező élelmiszerek hiányoznak a konyhámból. Megvettem, amire ránéztem és úgy ítéltem, kell. Nem bírom a válogatós embereket, akik nyüszögnek minden sorban azt figyelve melyik termék olcsóbb akár pár centtel is, aztán halomra rakodva a kosarukat csoszognak a pénztárig, ahol a direkt marketingfogásnak szánt termékeket még beszuszakolják a rések közé, mert az még bizony kell nekik. Otthon pedig a negyede rájuk rohad, megromlik mire eszükbe jut, hogy olyat is vettek és fogalmuk sincs, mennyivel több pénzt dobtak így ki az ablakon.