48. rész. Megtartalak még.

Alig értem be a szobámba, már kopogtak is. David biztos utánam jött folytatni a kis csevelyt.

-          Szia. – állt ott Bill és levette a napszemüvegét.

-          Szia. – köszöntem értetlenül, hisz ma már láttuk egymást, alig pár perce.

-          Bejöhetek?

-          Ja persze, gyere. – álltam el az ajtóból.

-          Hogy vagy? – szólt hozzám pár másodperc után kicsit feszengve.

-          Nem ugorjuk át a formalitást?

-          Haragszol?

-          Van rá okom?

-          Nem tudom. Talán. – mosolyodta el magát.

-          Belátom kicsit hülyén viselkedtem, de nézd el nekem. Baromi kellemetlen volt a szituáció.

-          Én viselkedtem hülyén. Zavarba hoztál.

-          Te voltál zavarban? – nevettem el magam kínomban. – Előtted vergődtem, miközben veled álmodtam. Lássuk be, én égtem jobban.

-          Akkor nem haragszol?

-          Nem.

-          De akkor hogyhogy lemondtad az esti vacsit?

-          Nem mondtam le. Fontossági sorrendben csúszott lejjebb.

-          Miféle fontossági sorrendben?

-          Hát a testvéreddel és a barátaiddal leszel este. Örültem, hogy végre így viselkednek veled.

-          És ez fontosabb?

-          Nekem igen.

-          Hihetetlen vagy.

-          Ezt már mintha mondtad volna.

-          Nehéz téged felfogni ép ésszel.

-          Hát nem sok épeszű van ebben a társaságban.

-          Nem jössz velünk? – engedte el füle mellett tőlem már megszokhatott gúnyos kis megjegyzésem.

-          Dehogy. Ez a ti estétek.

-          De a srácok sem elleneznék.

-          Tudod a felnőtt világban az, hogy nem elleneznék nem egyenértékű azzal, hogy engem is szívesen meghívott félnek tekintenek. Hisz ott ültem, de nem kaptam invitálást.

-          De én szeretném, ha eljönnél. Az nem elég?

-          Nekem elég. De talán tényleg jobb, ha most együtt négyesben töltötök egy kis időt.

-          Nem tehetnéd félre a mártírkodást és csak úgy simán igent mondanál?

-          Szerinted én mártírkodom?

-          Igen. Persze nagyon jól esik, hisz úgy látom, értem teszed. De ha nekem akarsz jót, ne hagyd, hogy könyörögve kérjelek, töltsd velünk az estét.

-          Isten ments, hogy könyörögni lássalak. – mosolyodtam el magam.

-          Tehát eljössz?

-          De csak mert ennyire szeretnéd.

-          Meglátod, tetszeni fog az, ahogy mi járunk moziba.

-          Ezt hogy érted?

-          Meglátod.

-          Mondtam már, hogy…

-          Utálod a meglepetéseket. – fejezte be a mondatomat szemeit forgatva. – Na de most térjünk át a másik témára.

-          Van másik téma?

-          Igen. Úgy láttam Nick megbántott, és gondoltam barátként megkérdezem, akarsz-e beszélni róla.

-          Nick nem bántott meg. Csupán túl jól ismer, és ezt a fejemhez vágja akárhányszor alkalma nyílik rá.

-          Jól ismer amikor azt mondja, te nem viselsz el magad mellett egy embert huzamosabb ideig?

-          Igen. Volt szerencséje tapasztalni.

-          Akkor tartanom kéne attól, hogy engem is dobsz hamarosan?

-          Hát sikeresen feszegeted a határokat, de nyugi, megtartalak még. Míg azt nem látom, boldogulsz nélkülem is.

-          Ezt hogy érted?

-          Mindegy. De ha már így sorra dobódnak fel a fontos témák, nekem is volna egy.

-          Hallgatlak.

-          Szeretném, ha a tegnap esti kis jelenet kettőnk közt maradna.

Hát Bill arckifejezése mindent elárult. Mint egy kisgyerek, aki nem tud hazudni. Nem is akar és nem is tudna.

-          Oké, szóval már mindenki tudja.

-          Ne haragudj, kiszedték belőlem. – mentegetőzött halálra vált arccal.

-          Mindegy. Pasik vagytok, ha hamarabb kérem sem maradt volna köztünk több eséllyel.

-          Most megint engesztelhetlek ki.

-          Ja ez valami magaddal tett megállapodás?

-          Hát elég sokszor van miért kiengesztelnelek.

-          Igaz. De akkor engesztelj azzal, hogy igyekszel kerülni a témát, és főleg Tom figyelmét felhívod arra, hogy egy szó ne essen erről a jelenlétemben.

-          Most ti végülis rosszban vagytok?

-          A bátyáddal nehéz kijönni.

-          Már megígértettem vele, hogy nem árulja el elszólásom.

-          Elszólás? Tehát még sem volt nehéz kihúzniuk belőled?

-          Na én megyek, egyre mélyebbre ásom magam. – mosolygott és megindult az ajtó felé.

-          Bill.

-          Igen? – fordult vissza.

-          Mikor indulunk?

-          Fogalmam sincs, még kitaláljuk.

-          Akkor addig TH mentes napot tartok, azt hiszem. Rámfér.

-          Meg sem kérdem veled tarthatok-e, hisz én vagyok a frontember.

-          Szia. – toltam ki az ajtómon nevetve.

-          Szia. – búcsúzott egy puszit adva arcomra és eltűnt.

Bolond. De jó értelemben. Feldobott, megmosolyogtatott és ez bőven elég. De mégis tartanom kéne azt a pár lépés biztos távolságot. Bebújni a falaim mögé és nem engedni őt átlátni sem rajta. Tom ültette belém ezt a hülyeséget és most David is a gyanakvó kérdéseivel. Bill belémszerethet? Most is azt mondta, barát. Nos az elég egyértelmű, mit jelent. De az a csók, vagyis az a két csók megtörtént. Nem beszéltünk róla azóta, és remélem nem is fogunk. Meg nem történtté nem tehetjük, felesleges lenne. De mi lesz, ha Tomnak igaza lesz, és az öccse elkezd érezni irántam valamit, amit én nem fogok viszonozni. Tudom, miért vagyok itt, négyükön kívül mindenki tudja, miért vagyok itt. Eredményes a munkám, látszik már a gyümölcse, de egyszer le kell lépnem. Egyszer meg kell szakítanom vele a kapcsolatot. Akkor újra összetörném? Mindent, amit addig elértem, egy búcsúval semmissé tehetek, ha ő szerelmes lesz belém. És tessék. Most is érte aggódom, hogy mi lesz vele akkor, ha már nem leszek a közelében. Ezt csinálja Bill. A lénye teszi ezt velem. És nem bánom. Dehogy. Egyáltalán nem bánom, hisz jól érzem magam. De behálóz, leköti a gondolataimat és már nem kliensként gondolok rá, hanem egy érző emberi lényként, aki tényleg lehet a barátom és akire vigyáznom kell, akit meg kell védenem a sérüléstől. Mi lesz, ha a végén pont én leszek, aki ellen most küzdök? A lány, aki összetöri Bill szívét, és újra visszataszítja a depresszióba. Hogy húzzam meg a határt barátság és szerelem között, hogy egyértelmű legyek, de még se bántsam?

Mi van, ha én fújom fel és Bill tényleg csupán a baráti mivoltát mutatja felém, és őszinték a szándékai, amik csupán egy baráti viszony ápolására korlátozódnak?