-8-

Fél egykor már egy jó adag kávét kortyolgatva ültem egy hatalmas könyvesbolt kellős közepén felállított asztal mögött, ügynököm szövegelését hallgatva. Fejben ugyan egész máshol jártam, azért a lényeget felfogtam. Most jön egy pár érdeklődő, kérdeznek, válaszolok és dedikálom a könyvemet.

Csináltam már ilyet mióta megjelent a könyv, nem lesz újdonság. Így az a két óra is hamar elment. Mindig jó látni, mennyi érdeklődő van, mennyi a pozitív visszajelzés és hány ember jön hozzám a saját történetével, amiben az én könyvem nyújtott bátorítást, esetleg segítséget.

Jót tett. Kellett most ez. Ösztönzőleg hatott rám, és mikor visszaértem Magdeburgba már tudtam, az írást kell választanom. Arra kell gőzerővel koncentrálnom, hisz az életemben csak azt kamatoztathatom. Amivel jelenleg foglalkozom, az, hogy figyelek egy idegen embert, az hogy róla álmodozom, őt rajzolom, és arra várok, ő hogyan reagál rám és miként ad majd nekem ihletet, nem sokat lendíti előre a karrierem.

Bekaptam pár falatot, és beültem a laptopom elé. Megnyitottam a dokumentumot és visszaolvastam az utolsó pár oldalt. De mikor a végéhez értem, a kurzort egy új mondat kezdéséhez helyeztem, elakadtam. Nem volt ihlet. Hogyan tovább? Fogalmam sincs. Mindenesetre egyet tudtam. Nem szabad visszamennem reggel a padra. Kizárt dolog. Tom, Bill testvére, habár nagyon szívélyesen fogadott, bizalmatlan volt velem szemben és azt hiszem én is éreztettem vele, hogy nem egészen arra számítottam, hogy vele kell majd tárgyalnom. Másrészt pedig – és igen, tudom, hogy gyerekesnek tűnik, hisz az is – rosszul esett, hogy Bill nem mondta le a másik programját, hogy a megbeszélt találkára eljöjjön velem. Túl lelkesnek tűnt ahhoz, hogy ez csak egy ismeretlen számra kedvességből tett gesztus legyen. Hát tévedtem.

Ellentmondásba keveredtem saját magammal. Hisz, ha úgy döntöttem nagy mellénnyel, hogy engem nem is érdekel Bill Kaulitz, miért maradok Magdeburgban? Mert nem a lakásra tett előleget akarom „lelakni”, ha már úgyis kifizettem. Az a pénz, nem nagy összeg, nem sajnálnám itthagyni.

Megmosolyogtatott ez a gondolatmenet, miközben reggel megindultam fejkiszellőztetős, ihletgyűjtős, új hely keresős utamra.

A város hirtelen kitágult előttem és sorra fedeztem fel a jobbnál jobb helyszíneket. Még egy széles folyót is találtam, amit egy öreg széles híd szel át, átível egy kis sziget felett, majd újra szárazföldre vezet. Rengeteg park, gyönyörű zöld övezetek mindenütt. Ilyet még soha nem csináltam, elhatároztam, hogy felfedezem magamnak ezt a várost, nem ragadok le egy helynél.

-         Hell… na ne már. – fagyott unottan Tom belé a szó, mikor belépett öccse szobájában. – Még mindig nem hívtad fel? – vette ki a hanyatt fekvő Bill kezéből az ismeretlen lány névjegyét.

-         Ne merészeld. – ült fel és bátyja telefonjáért nyúlt.

-         Ugyan már. Egész nap arra vársz, mikor bukkan fel a környéken, ahogy van egy kis időd, kutyát sétáltatsz vagy bámulsz ki az ablakon. Unom, unom, és baromira unom. Hívd fel vagy felejtsd el, de ne menj az idegeimre.

-         Szerinted pont azért nem jön, mert azt akarja elérni, hogy én keressem.

-         Mit számít ilyenkor az én véleményem? Csak akkor foglalkozol vele, ha azzal akarsz védekezni.

-         Napok óta erre sem járt. – állt fel csalódottan és újfent az ablakhoz sétált. – Talán nem így volt megírva.

-         Ha jól emlékszem, mikor itt ácsorogtunk és figyeltük, ki az a lány a padon, azt mondtad a harmadik nap után, hogy így van megírva. Vele álmodtál, majd közölted velem, hogy te odamész hozzá. Én mondtam, hogy ne tedd, te nem hallgattál rám. Te ajánlottad fel neki a lakásunkat öt perc beszélgetés után, majd másnap kitaláltad, hogy nem érsz rá találkozni vele. Nem keresed, nem hívod fel, és azt mondod nekem, hogy…

-         Itt van! – vált egy pillanat töredéke alatt izgatottá Bill.

-         Még is így van megírva? – vigyorgott gúnyosan Tom és elhagyta szentimentális öccse szobáját.

Bill az ágyhoz sétált és felkapta a telefonját. A névjegyről bepötyögte a számomat és hívást indított a zöld gombbal. Nézte, ahogy ülök a padon és vékony kis kabátkám zsebében turkálok, majd kiveszem belőle a telefonom.

-         Igen, tessék? – szóltam bele.

-         Szia. Bill vagyok. – köszönt, én pedig kihúztam magam hirtelen jött örömömben.

-         Szia.

-         Gondoltam megkérdem, minden rendben van-e a lakással. Sajnos nem tudtam, itt lenni, mikor átvetted.

-         Ja a lakás. Igen, minden a legnagyobb rendben. – feleltem és engedtem tartásomból csalódottságomban.

Billt megmosolyogtatta ez a kis testbeszéd, és jóleső érzéssel töltötte el, hogy nem arra számítottam, a lakással kapcsolatban fog érdeklődni.

-         Milyen az idő odakint? – kérdezte.

-         Odakint? – néztem a házuk irányába, és akkor láttam őt meg az ablakban állva. – Ó, hát ez a kiskabát bőven elég. – mutattam végig magamon.

-         Épp kutyát készülök sétáltatni. Van kedved velem tartani, vagy ne zavarjalak?

-         Nem zavarsz, épp ihlettelen vagyok.

-         Talán tudok segíteni. Pár perc és ott vagyunk.

-         Itt leszek.

-         Szia. – integetett mosolyogva és letette a telefont.