49. rész. Pasimhoz?

Úgy döntöttem a megfelelő embernek írom ki magamból azt, amire már felkelés óta gondolok. Amire nem akarok gondolni, de nehéz uralkodni magamon egy ilyen álom után.

-          Helló baby! – vette fel telefonját Nick.

-          Szia édes.

-          Mi a baj?

-          Miért kéne baj ahhoz, hogy felhívjalak?

-          Na ki vele. – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-          Billel álmodtam és esküszöm még reggel is nedves volt a bugyim.

-          Menjek?

-          Hülye. Nem azért mondtam.

-          Ja igen. Hisz arra már ott van neked a raszta gyerek.

-          Bill, esküszöm, hogy…

-          Bill?? – vágott közbe kikérve magának.

-          Mi van vele?

-          Azt mondtad, Bill, esküszöm, hogy.

-          Na ne poénkodj, nem vagyok most abban a hangulatban.

-          Oké. Akkor felejtsük el, hogy Billnek neveztél.

-          Rángass vissza kérlek az életembe. – kérleltem pár csendben töltött másodperc után.

-          Fogalmam sem volt, hogy ez lesz.

-          De nem is tudom, mi van.

-          Bele fogsz esni abba a gyerekbe.

-          Gyerek. Ez az. Ő csak egy gyerek. Köszi.

-          Na ugye. Vele álmodtál, hisz állandóan vele vagy mostanában.

-          És ha ezt bemagyarázom magamnak, attól jobb lesz?

-          Csak képzeld el baby. Tudnál vele járni? Tudnál vele élni? El tudod vele képzelni a jövőt még csak akár rövid időre is?

-          Nem. – vágtam rá, és csak utána gondoltam bele. – Nem menne. Mert fiatal. Mert más az életvitelünk. Mert nem az én esetem.

-          Én is így gondolom. De ha neked ez az egész munka már inkább kellemetlen, mint hasznos, akkor hagyd ott. Azt a pénzt megkeresed itthon is. Persze hosszabb idővel és több munkával, de legalább jól érzed magad.

-          Nem akarok hazamenni.

-          Miatta?

-          Nem ismered Nick. Én igen. Már kezdem ismerni és féltem. Tudom, hülyén hangzik.

-          Én téged ismerlek, és nem hangzik hülyén.

-          Tehát ez normális?

-          Nálad igen. Hozd helyre a srácot, markold fel a lóvét és gyere haza a felnőtt világodba a felnőtt pasidhoz.

-          Pasimhoz?

-          Hiányzol. És ez szar.

-          Nick. – próbáltam elejét venni annak a bizonyos beszélgetésnek, ami már hosszú hónapok óta ott lappangott közöttünk.

-          Nem, ne csináld ezt megint. Te ott vagy már évezredeknek tűnő idő óta. Felhívsz, ha szükséged van rám, felhívsz, ha hiányzom, én odamegyek, ha kellek neked, és rosszul vagyok, hogy ott kell hagynalak téged betegen egy olyan helyen, ami csak összezavar és megnehezíti az életed. De nézem. Nézem és hagyom, mert tudom, hogy ha nem szeretnél ott lenni, már hazajöttél volna. De nem miattam. Nem értem jönnél haza.

-          Nick, én…

-          Ne. Tök szánalmas vagyok, de kellesz, oké? Ne rágódj egy tini miatt, mikor mindketten tudjuk, hogy én vagyok a tökéletes párod. Most megint nem hívsz majd egy darabig, és én sem téged. De nem értem miért kéne megjátszanom magam. Nem ömlengek, nem vallok szerelmet, mert nem hazudhatok magamnak sem. A szerelem nem nekünk való, de minden megvan köztünk, ami kell. Szeretlek és rohadt könnyű ezt telefonban mondani ám.

-          Ugye tudod, hogy azért hívtalak, hogy feldobj?

-          Igen. – nevette el magát.

-          Hát nem jött össze.

-          Rám fogsz gondolni egész nap?

-          Van rá esély.

-          Akkor a napod fel van dobva baby.

-          Te nem vagy normális.

-          Mint ahogy te sem.

-          Hugi. – nyitott be David a szobámba.

-          Le kell tennem. – szóltam Nickhez.

-          Unom már a bátyádat.

-          Tudom. Én is.

-          Hívj fel később.

-          Rendben.

-          És ne agyalj sokat.

-          Kössz.

-          Csók. – tette is le.

-          Ne haragudj, nem akartalak zavarni. – mentegetőzött David.

-          Késő. – dobtam le a telefonom az ágyra.

-          Baj van?

-          Á dehogy. Minden a legnagyobb rendben van az én sajátos magánéletemmel.

-          Nick?

-          Hagyjuk. Miért jöttél?

-          Jó lenne egyszer úgy jönni hozzád, hogy szívesen látsz.

-          Jó lenne egyszer úgy elválni tőled, hogy szívesen lássalak viszont.

-          Na jó. Hallottam valamit, ami biztos szörnyen kellemetlen lehet neked.

-          Na ne. Ezt tényleg ne. Ma már ne. – kezdtem őt kifelé tuszkolni az ajtón.

-          Most mi van?

-          Igen, Billel szexeltem álmomban és igen élveztem. Sőt hatalmasat élveztem, ha tudni akarod. Fantasztikus. És most ballagjunk el az oviból, nőjünk gyorsan fel és szálljunk le a témáról.

Kicsit sem dobott a hangulatomon, hogy nagyjából úgy hat-hét ember hallgatta végig a bátyámon kívül ezt a kis monológot… a négy srácot beleértve.

-          Jó veletek. – néztem végig bátyám szemébe, majd hátráltam és becsuktam a szobám ajtaját kizárva végre az egész bagázst az életemből egy időre.

-          Nahát nahát. – vetett gúnyos pillantásokat öccse felé Tom.

-          Basszus. – bámulta Bill az ajtómat.

-          Na mi van? Legalább álomban jól csinálod. – röhögte el magát Georg.

-          Srácok, azt hiszem a húgomnak kicsit már sok. – próbált komoly maradni David eredménytelenül, így mosolyogva folytatta a mondandóját. – Hagyjunk neki teret, mert be fog sokallni. Te meg ne bámulj már úgy. – szólt Billre, aki még mindig tartotta magát előző pozíciójához mozdulatlanul.

-          Nem fog eljönni. – bólogatott.

-          Hova? – kérdezte őt Tom, habár egyértelmű volt.

-          Elhívtam estére a moziba. Baj? – fordult most először bátyja felé, levéve tekintetét az ajtómról.

-          Nem dehogy. – emelte fel karjait hátrálva Tom. – Ugye srácok?

-          Persze, hogy nem. – helyeselt Georg azonnal, őt pedig Gustav követte.

-          Alap.

-          Akkor szóljatok, hogy mikor megyünk, én lefekszem. – köszönt el tőlük és elvonult a szobájába.