-9-

Végig ott volt a gyomorszorongató érzés bennem. Kimelegedtem egy pillanat alatt és figyeltem, ahogy elsétál az ablakából. Meglátott és felhívott. Azért jöttem ma újra ide, hogy talán láthatom és még jobban is sült el. Hisz ő jön ide, ő ajánlotta fel a társaságát. Igaz, főbérlőként érdeklődött a bérleményt illetően az albérlőjétől, de még ettől is hihetetlenül feldobódtam. Felpattantam, a kocsimhoz siettem és bedobáltam a holmimat. Behajoltam a vezető üléshez és lehajtottam a kistükröt. Megigazítottam a hajam, letöröltem a szemem alatt lévő sminkfoltot, amit fekete szempillaspirálom hagyott, egy leheletnyi szájfénnyel feldobtam küllemem, bezártam a kocsit és visszasétáltam a padhoz.

Már szaladt is felém a két kis játékos eb, miközben Bill épp bezárta a kaput. A kutyák szerencsére nem engem tűztek ki leteríteni való célként, két oldalról kerültek ki engem és tovább szaladtak a park irányába.

-         Szia. – ért oda Bill és mosolyogva köszöntött.

-         Szia. – viszonoztam próbálva a kelleténél nem sokkal árulkodóbb mosolyt engedni meg magamnak.

-         Inkább ők sétáltatnak engem. – nézett a távolban rohangáló kutyái után.

Hirtelen a semmiből jött hangzavart hallottam. Az utca vége felé néztünk mindketten a hangok irányába, ahol megláttunk egy kisebb tömeget felénk sétálva vihorászni, fényképezőgépekkel a kezeikben.

-         Ne. – esett kétségbe Bill és a telefonjáért nyúlt.

-         Nem vettek észre még.

-         Nem hagyhatom itt a kutyákat.

-         Menj, vigyázok rájuk. – hamarkodtam el a döntést, mert majd megszakadt a szívem a jelenet láttán.

-         Biztos?

-         Persze.

-         Köszönöm. – nézett rám hálásan és sietős léptekkel indult el a kapujuk felé.

Irgalmatlan sikítozás vette kezdetét, és a lányok megsokszorozták lépteiket Bill irányába. Sikerült beérnie és bezárnia maga mögött az ajtót, mire odaértek. Megkönnyebbülve fordultam a kutyák után és keresésükre indultam.

Persze nem fontoltam meg önfeláldozásomkor, hogy két idegen kutyával van dolgom. És itt nem azon van a hangsúly, hogy ők idegenek az én számomra. Nem voltam soha nagy kutyabarát, igazából egész kiskoromban rettegtem tőlük.

-         Sziasztok. – köszöntem nekik kissé félve, mintha választ várnék levéve belőle a jeleket, miszerint kedvelt ember leszek-e a kis kényszer együttlétünk alatt. – A gazdi nemsokára jön, addig légy szíves ne egyetek meg.

Mindketten felém fordultak és üres tekintettel bámultak rám.

-         Sophie vagyok. Már találkoztunk.

Az egyik, a nagyobb termetű megközelített és végigszagolta nadrágom szárát, majd elfordult és tovább jelölgette a fákat felemelt hátsó lábával. Ebből leszűrtem, hogy ő fiú.

-         Jó kis kutya. – bizonygattam magamnak és óvatosan guggoltam le egy faágért nyúlva, hogy lekössem vele a másik, nem túl nagy bizalommal felém forduló ebet. – A filmekben ez bejön. – hajítottam el a botot.

És bejött. A kutya már utána is eredt, majd pár másodperc múlva visszahozta, letette a lábam elé és figyelt. Várta, hogy újra eldobjam. Tehát ismétlésre várt. Megnyertem magamnak.

A következő negyed órát azzal töltöttem, hogy eldobtam a botot, ők pedig felváltva hozták vissza nekem, attól függően épp melyikük kapta el.

-         Jó napot. – jött egy ismeretlen hang a hátam mögül.

-         Jó napot. – köszöntem vissza.

-         Gyertek srácok. – szólt a kutyákhoz, akik engedelmesen álltak lábai mellé. – Bill köszöni a segítséget. Nem tud kijönni a házból.

-         Nincs mit. – feleltem idétlen ábrázattal.

-         Viszlát. – köszönt is el a marcona úriember és a két kutyával a nyomában elindult a ház felé.

Csak néztem, ahogy elhaladnak a ház irányába, és nem tudtam leplezni csalódottságomat. Ez megint nem úgy sült el, ahogy annak lennie kellett volna.

A lányok, ahogy a közelükbe ért a testőr a két kutyával, már rájuk is vetették magukat.

-         Ezek Bill kutyái! – sikította az egyik és valószínűleg – habár nem néztem volna ki belőlük ezt a fajta értelmi képességet – rájöttek, hogy ha a testőr egyedül ment ki és két kutyával tért vissza, akkor a kutyákat sétáltató egyén még mindig erre lehet valahol.

Felém… és vagy tíz szempár szegeződött rám, amint záródott ismét a kapu előttük. Tudtam, hogy oda fognak jönni. De nem számítottam, hogy ilyen erőszakosak lesznek.

-         Hol van Bill? – kérdezte az egyik, kikérve magának, hogy nem egyből kérdés nélkül árultam el hollétét.

-         Azt hiszem épp előletek rohant a házba úgy húsz perccel ezelőtt. – tudtam, kicsit lekezelő vagyok, de nem tudtam leplezni őszinte undoromat.

-         Te ki vagy? – támadt le egy másik szintén nem túl szimpatikus kislány.

Mert ezek kislányok voltak. Akcentussal beszélték a németet és arra gondoltam, hol vannak a szüleik ezeknek a külföldi tiniknek.

-         Számodra az teljesen érdemtelen, hogy én ki vagyok.

-         Bill barátnője! – sikított fel egy tőlem szerencsére távolabb álló leányzó, mintha a világ egyik legnagyobb rejtélyét oldotta volna meg.

-         Hú csajok, nagyon távol álltok az igazságtól. De ha nem haragszotok, nektek otthon lenne a helyetek, nekem pedig sajnos nincs időm tovább csevegni veletek. – próbáltam átvágni rajtuk.