-10-

-         Elmentek már? – kérdezte Tom az öccsét.

-         Nem tudom. – állt fel a fotelből Bill és az ablakhoz sétált. – Nincsenek… nee.

-         Mi az? – sietett oda Bill is.

-         Most Sophiera szálltak rá. Sam! – szólt bele azonnal előkapott telefonjába. – Kimennél és behoznád Sophiet? A lány, akivel a kutyák voltak. --- Köszi. – tette is le.

-         Hozza be? – nézett rá értetlenkedve Tom.

-         Csak nem hagyhatom ott kint ennyi kiszámíthatatlan lánnyal egyedül.

-         Egy felnőtt nő, meg tudja védeni magát. Fogja, beszáll a kocsijába és elmegy, ha akar. Ha nem élvezi persze, hogy az orruk alá dörgölheti, hogy veled volt, míg meg nem jöttek.

-         Hülye.

Nehézkes volt a lányoktól való megszabadulás. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, mert csak faggattak, csak kiabáltak és elviselhetetlenül tolakodóak voltak velem. Az egyik a telefonjával még le is fotózott, amin aztán tényleg nagyon felhúztam magam.

-         Na ide figyeljetek. – emeltem meg kissé a hangomat.

Ekkor jelent meg a testőr, aki nem rég magamra hagyott ezekkel a beteg elmékkel, megragadta a karomat, eltuszkolta a lányokat az útból és egész a házig vezetett.

-         Most mégis… - kezdtem volna udvariasan megkérdezni, mi a fenét csinálunk, mikor közbevágott.

-         Bill kérte, hogy segítsek kiszabadulni és vigyem be önt a házba, ahol biztonságban lehet.

Bár tudtam volna válaszolni. De egy szó nem jött ki a számon a meglepettségtől és a következő percben már a ház nappalijában találtam magam, egy négytagú családdal szemben.

-         Ne haragudj. – jött közelebb Bill mentegetőzve.

-         Miért vagyok én itt? – suttogtam, hátha a többiek nem hallják.

-         Láttam, hogy letámadtak.

-         Még le is fényképeztek. Mi ez az őrület?

-         Az életünk. – vonta meg vállait Tom.

-         Jó napot. – köszöntem az asztalnál ücsörgő felnőtteknek.

-         Jó napot. – mosolygott rám ismét kedvesen a szőke gyönyörű hölgy, Billék édesanyja.

-         Gordon vagyok. – állt fel az asztaltól a férfi és kezet nyújtott, ahogy odaért hozzám.

-         Sophie. – viszonoztam a készfogást.

-         Ülj le, érezd otthon magad. – kínált hellyel kedvesen.

-         Köszönöm, de nekem mennem kéne. Későre jár és még vásárolnom kéne, ha valamit vacsorázni szeretnék. – találtam ki az egyetlen eszembe jutó kibúvót.

-         Ugyan, maradj. Most fogunk mi is enni. – szegezte nekem ajánlatát Bill, de én azonnal hárítani akartam.

-         Köszönöm, egyetek nyugodtan.

-         Ne már. Tartozom ennyivel.

-         Tartozol?

-         Hát vigyáztál a kutyákra, amiért köszönettel tartozom, és elviselted a lányokat, amiért engeszteléssel.

-         Igazán nem szükséges.

-         Ha most kimész innen, szétszednek mire elérsz a kocsidig. – közölte Tom.

-         Hazaviszlek. – jutott eszébe a következő egyre kínosabb ötlete Billnek. – És még főzök is neked vacsorát.

Letaglózott. Hazavisz? Főz nekem? Iszonyatosan kecsegtető volt még a gondolat is hogy kettesben lehessek vele huzamosabb ideig, és legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy most azonnal induljunk el.

-         Lógjatok ki hátul. – fogott össze vele az édesanyja.

-         Majd visszahozlak a kocsidért.

-         Hát jó. Köszönöm. – fogadtam el visszafogottan, miközben belül megint azt éreztem…

A gyomrom megint görcsbe rándult, a szívem újra ki akart törni mellkasomból és hatalmas erőfeszítésbe tellett visszafognom az ösztönös, belülről jövő vigyort.

-         Akkor induljunk is. – kapta le vékony kabátját a fogasról és magához vette slusszkulcsát.

-         Azért ne gázold el egyiket se. – vigyorgott Tom.

-         Igyekszem. Majd jövök, sziasztok.

-         Viszlát. – búcsúztam én is, és elindultam Bill után a hátsóbejárat felé.

Kisurrantunk az ajtón, ahol két testőr ácsingózott. Felmérték nekünk a terepet, míg beültünk Bill fehér Audijába, egy gombnyomással nyílt ki előttünk a nagykapu és már indultunk is.

A lányok azonnal körbevették az autót, ahogy az utcafrontra értünk. Bill óvatosan hajtott el köztük.

Meg voltam rémülve. A vakuk villogtak, a lányok az ablakokon dörömböltek, ahol érték.

Mikor végre kiértünk a főútra, ahol már nem bírták az iramot, Bill beletaposott a gázba és csikorgó kerekekkel hajtott tovább. Fellélegeztem a megkönnyebbültségtől.

-         Ez őrület. – jegyeztem meg végre elkényelmesedve az ülésben.

-         Vannak rendes rajongók is. De van pár, aki inkább zaklató.

-         De ezek kislányok. És ahogy kivettem még csak nem is németek.

-         Legtöbbször a francia lányok ilyen tolakodóak. Messziről jönnek, és azt hiszik, hogy ez feljogosítja őket bármire is. Sajnálom.

-         Mit?

-         Hogy ilyen helyzetbe hoztalak.

-         Miattam ne aggódj. Kicsit lesokkolódtam, de semmi több.

-         Nagyon gorombák voltak veled? Mikor megláttam, hogy kinéztek maguknak, egyből szóltam Samnek, hogy hozzon be a házba.

-         Hát nehéz lett volna nélküle eltűnnöm közülük. Köszönöm.

-         Gondolom többet a környékre sem jössz. – nézett most először rám és kiéreztem a hangjából az őszinte szomorúságot.

-         Megfontolandó.

-         Nem elég, hogy zaklatnak, még ihleted sincs már ott.

Meglepett, hogy megjegyezte.

-         Nem helyfüggő. Inkább kedv. De gondolom ezt nem kell neked magyaráznom.

-         Nem. – mosolygott. – Habár hetek óta nem írtam már egyetlen sort sem.

Ahogy mosolygott, én elvesztem gyönyörű ajkaiban. Arra gondoltam, ezt meg kéne örökítenem. És azonnal beugrott, mi vár ránk, ha belépünk a lakásba… a rajzok szanaszét, az előhívott fotókkal együtt… és mindegyiken, kivétel nélkül felismerné magát.

-         Bill.

-         Igen?

-         Nem lenne baj, ha én előremennék, ha odaérünk? Iszonyú rendetlenség van, és nem igazán szeretnélek így beengedni a saját lakásodba.

-         Persze. Majd várok egy pár percet. – egyezett bele, egyértelműen nem is sejtve, hogy másról lenne szó. – De még meg kell állnunk itt egy percre, ha a főzéshez alapanyagot is szeretnénk.

-         Igaz. – feleltem, ő pedig befordult egy kis üzlet elé.