15.rész

***

„Unottan ültem a fehér kórterembe. A nappalok és az éjjel már szinte összefolytak. Ettem aludtam… infúziókat nyugtatókat kaptam…Azt hiszem a diliházba kötötte ki. Na de se baj! Úgy is oda való vagyok.

Tom persze be se dugta  a nóziját, de nem is bánom… olyan…Undok volt!

-         Miért te milyen voltál amikor az a kis csaj vette fel a telefont?!

-         Na neeee, a lelkiismeret nem szól bele a  dolgaimba…

-         Ez van! Ha egyedül nem megy valakinek fel kell nyitni a szemed! Szereted Tomot nem tűnt fel?

-         Nem kapaszkodj meg nem! És most tűnj el a fejemből!

Magamra rántottam a takarót, de a hangocska csak nem távozott, kegyetlenül suttogta a szavakat a fülembe.

-         Szereted! Pontosan tudod, hogy így van! Bill nem volt más csak egy kis fellángolás. Mert Tomot kerested benne! De ő nem Tom! Soha nem is lesz az!

-         Eléééééég! –kiáltottam zokogva mire berohant egy nővér.

-         Jól van kisasszony?

-         Nem! Tűntesse el ezt a hangot… –„A fene mostmár tuti őrültnek néznek” –Mármint… -próbáltam menteni a menthetetlent, de a nővérke leintett.

-         Semmi gond kedvesem! Adok önnek egy nyugtatót…

-         Nem kell nyugtató! Haza akarok menni –kezdtem el hisztizni, mire le fogott és az asztalon lévő táncára nyúlt…Egy tűért.

-         Eresszen el vagy sikítok! –kapálóztam az ágyon.

-         Nyugodtan kedvesem –mosolygott és én legszívesebben pofán húztam volna.

-         Útálom a tűket! Vigye innen! Hagyjon már! –kiáltottam kétségbeesetten, de valaki berohant az ajtón… egyenesen felém, de én csak kapálóztam. Egy kéz szorítását éreztem ami magához rántott. Karját körbe fonta mellkasomon és lefogott… úgy hogy ne tudjak moccanni se. A tű lassan hatolt a vénámba, majd az abban lévő színtelen folyadék követte. Pár percig tudtam csak kapálozni. Aztán éreztem, hogy a testem egyre nehezebb lesz. Felpillantottam, hogy egy utolsó „kedves” szóval „megköszönjem” az illetőnek, hogy lefogott. De nem várt személy tartott a karjaiba.

-         Tom… -mondtam elhűlve.

-         Cssss… most pihenj.

-         Ne menj el! Kérlek… Tom várd meg míg… -de a szavak fél úton elvesztek.

Sötét volt mire újra magamhoz tértem, sötét és csend, amit csak az egyik hálótársam nyöszörgése tört meg. Homályosan láttam. A kintről beáramló narancssárga fényben sem láttam jól, így csak behunytam a szemem és pihentem tovább. Mocorgást véltem hallani magam mellől, de már tuti csak hallucinálok. Lassan fordítottam a hang felé a fejem…

-         Tom? –kérdeztem bizonytalanul.

-         Csss –pisszegett le egy másik „aranyos „ szobatárs – Hajnali 3 óra van az istenért –dünnyögte.

-         Kössz pont most akartam megnézni az órám de megspóroltál nekem egy szekrénynyitogatást –válaszoltam kurtán.

-         Mindig ilyen pimasz vagy –hallottam egy rekedtes hangot.

-         Tom! –kaptam fel a fejem és igen… valóban ő állt ott.

-         Hallgassanak már! Különben is ilyenkor nem is fogadhat látogatót –emelte fel a hangját az előbbi beteg.

-         Csak egy perc, fel kap magára valamit aztán kimegyünk sétálni –szólt oda neki hanyagul Tom és egy bemelegítőt nyújtott felém.

-         Ilyenkor tilos kint lenni … szólok a nővérkének!

-         Egy: A nővérke épp szexuális életet él az egyik fehér köpenyes sráccal Kettő: Azt akarja itt beszélgessünk? Vagy inkább menjünk ki?

-         Menjenek csak gyorsan –prüszkölte az öreg és magára húzta a takarót. Addigra én már úgy ahogy felöltöztem már csak a hajamat fogtam össze.

-         Kész… -szóltam csendesen. Tom  a karját nyújtotta én pedig belekapaszkodtam.

Némán haladtunk végig a folyosókon, de kint se törte meg a csendet egy tücskön kívül más. Leültünk az épülettől távol egy padra. Szerencsére el dugott kivilágítatlan rész volt…így nem kellett látnom Tomot.

Csak a bemelegítő zipzárját néztem, és azon gondolkoztam mit is akartam mondani Tomnak. Szerencsére ő hamarabb rátalált a hangjára.

-         Nagyon fájt az az este…

-         Én…

-         Ne Nico csak egy perc.

Némán bólintottam és vártam, hogy folytassa. Beletelt egy-két percbe…

-         Gondolkoztam és… sokat is beszéltünk erről Billel. Nem voltunk együtt… És amikor az a lány fel vette a telefonom… nos, mi sem barkóbáztunk

-         Sejtettem –jegyeztem meg gúnyosan.

-         Nico –maga felé fordított és tekintetembe fúrta az övét-mit jelentett neked?

-         Tessék?

-         Amikor Billel voltál… -mondta mintegy sürgetően, hogy válaszoljak már…

-         Nem fogok hazudni Tom. Élveztem…De…

-         De?

-         Ahj most miért kell erről beszélnünk ha te egyszerűen gyűlölsz és…

-         Nem gyűlöllek csak haragszok… -mosolygott, amit nem is értettem.

-         Min vigyorogsz? –kérdeztem gyanakvóan.

-         Tudom amit tudok…

-         És mit tudsz?

-         Hogy hiába élvezted Billel… neked akkor is én kellek.

-         Egoista vagy –mondtam tárgyilagosan.

-         Billis az…

-         Most szópárbajba fogunk?

-         Felőlem…

-         Miért nem tudok tőled el szakadni?

-         Mert tőlem nem lehet! Csak ha én akarom… -suttogta és közelebb húzódott.

-         Ezt úgy érted… -felnéztem rá és leesett állal nyugtáztam hogy most nem vigyorog, csak édesen néz és várja mit szólok…

-         Te sem tudsz tőlem elszakadni?

-         Először se én utasítottalak el! –világított a lényegre.

-         De az más volt…

-         Néző pont kérdése, nekem a kettő ugyanolyan rohadtul esett…erről enyit.

-         Ha ennyi fájdalmat okoztam neked akkor mégis mi a fenét csinálsz még itt?

-         Várom, hogy felelj a kérdésemre…

-         Milyen kérdésedre? –zavarodtam meg.

-         Mit jelent neked Bill?

-         Barátot… -vágtam rá gondolkodás nélkül.

-         Milyen barátot?

-         Hát olyan…olyan hétköznapi barátot hát csak haver… -mondtam kétségbeesetten mert már abszolút összezavart Tom.