-11-

A konyhapulton ücsörögtem, miközben ő a pult és a főzőlap között sertepertélt. Hozzáértőnek tűnt. Mikor átnyúlt combjaim felett két fej hagymáért, megcsapott émelyítő illata. Édeskés, orrbamászó és szexi.

Már kezdtem magam kellemetlenül érezni a társaságában. Én csak ülök és nézek, ő pedig mindent egyedül csinál.

-         Segítsek? – ajánlottam fel csekély szakértelmem, ő pedig a kezembe dobta az egyik hagymát és elővett egy kést a fiókból.

-         Megpucolnád?

-         Természetesen. – vágtam rá, elveszve kérlelően mosolygó szemeiben… a kelleténél kicsit jobban is.

Ahogy a késért nyúltam esetlen mozdulattal, éle végighasította mutatóujjamat. Felsikítottam, ő pedig kiejtette a kezéből a kést és hátrahőkölt.

-         Úr isten! Ne haragudj, én nem figyeltem… sajnálom. Jól vagy? – nyúlt a felső szekrénybe és kivett egy csomag zsebkendőt.

Jobban otthon érezte itt magát, mint én. Mindent tudott hol van, mindent, hisz ő a felelős a berendezésért.

-         Szorítsd rá. – nyújtott felém egy bevizezett zsepit.

-         Köszi. – vettem el tőle és szorosan ujjam köré csavartam. – Nem vészes, ne nézz már így rám.

-         Utálom a vért.

-         Hát én már megszoktam. – mutattam neki beletörődve a bal kezemen ékeskedő soha el nem tűnő varrataimat.

-         Konyhai baleset?

-         Fürdőszobai. Ne kérdezd.

-         Ne haragudj. – nézett még mindig úgy rám, mint aki élete legnagyobb baklövését követte el.

-         Semmiség. – ugrottam le a pultról megtörve végre azt az idillt, ami kezdett már fojtogatni. – Folytasd, nyugodtan. Én azt hiszem, csak nézlek biztonságos távolságból. – kerültem meg a pultot és leültem a másik oldalon lévő bárszékre.

Bűnbánó arckifejezését még percekig nem tudta levetkőzni, de újra nekilátott a vacsoránknak, mikor meghallotta hangosan felkorgó gyomromat. Elpirultam és ismét felpattantam.

-         Egy pohár bort? – indultam el a hűtő felé.

-         Kaja nincs itthon, de bor igen?

-         Egy szingli nő legjobb barátja az öblös talpas pohár és a finom hideg vörösbor. – oktattam és egy üveg borral a kezemben álltam meg a konyha közepén elbizonytalanodva.

-         Jobbra a második polc. – mutatott mosolyogva háta mögé a késével.

Gyönyörű érintetlen csillogó üvegpohár készletekre bukkantam abban a bizonyos szekrényben. Most, hogy belegondoltam az egész lakásban ez az érzés uralkodott. Az új, az érintetlen, a tiszta… én volnék az első lakó?

-         Bill. – fordultam hozzá, mikor már a két pohárba töltöttem a bárszéken ülve.

-         Igen? – emelte fel egy pillanatra a fejét, hogy mutassa rám is figyel, majd újra a hagymák apró darabkákra való szeletelésére koncentrált szakértően.

-         Lakott itt más előttem?

-         Nem. – vágta rá, majd egy rövid másodpercre megállt.

Emlékeztem. Mikor sétáltunk és ő felajánlotta a lakást, felhívta a testvérét, hogy megkérdezze lakik-e itt valaki. Már akkor is furcsa lehetett volna, hogy ő miért nem tud erről, mikor látszólag ez a lakás…

-         Ez a lakás az enyém. – fejezte be gondolatmenetem, majd a feldarabolt hagymákat a sercegő olajba szórta és újra rámnézett.

Elvette az egyik poharat, és koccintásra tartotta.

-         Te vagy az első lakója.

-         Köszönöm. – hálálkodtam szinte suttogva és koccintottam.

Nem értettem, miért… vagy értettem, csupán túlságosan is hihetetlen volt számomra a magyarázat. Nem akartam faggatni tovább. Nem akartam olyan talajra tévedni, ami rossz irányba sodorná az estét. Ha tévedek, porba tipródik az önbecsülésem. Ha beszélni akarna róla, megtenné.

Az ujjam lüktetett, a vér már átáztatta a köré tekert zsebkendőt, de erre most ő figyelmeztetett.

-         Az ujjad. – mutatott felém, ügyetlenül leplezve undorát.

-         Megyek, lemosom és beragasztom. – pattantam ismét fel és szinte messiásként gondoltam most erre a vágásra, ami kiszabadít innen azonnal.

A fürdőbe siettem és azonnal vizet eresztettem. Kidobtam az átázott zsebkendőt és a hideg vízsugár alá tartottam sebes ujjam. Egyáltalán nem fájt, legalábbis nem éreztem fájdalmat.

Lássuk… Figyelt engem, aztán leszólított. Elhívott sétálni és felajánlotta a saját lakását. De nem jött el másnap. Igen. A testvérére hagyta az intézkedést és nem keresett tovább. Ha nem megyek vissza ma reggel valamilyen belső késztetésnek engedelmeskedve, talán sosem látom többé. Meglátott és felhívott. A lakásról kérdezősködött, de kijött hozzám. Aztán bevitetett a testőrével a házukba, most pedig itt van és főz nekem. Mi ez? Mi ez, ha nem egyértelmű jele annak… annak, hogy talán viszonzásra talál a vonzalmam. Semmi reális nincs ebben az egészben. Egy nap alatt képes volt befurakodni az életemben és szerves részévé válni mindennapjaimnak. Színt hozott az amúgy szürke életembe. Az életembe, ami teljesen normálisnak tűnt, míg meg nem láttam őt.

-         Jó étvágyat. – tett le elém egy szolidan megrakott tányért, majd leült velem szemben.

-         Jó illata van. – dicsértem őszintén.

-         Remélem az ízét is eltaláltam. Ez a specialitásom.

Tudtam, hogy elvesztem, ahogy az első falatot a számba vettem. Isteni volt, úgy éreztem, soha életemben nem ettem még ehhez hasonlót. Minta nem ettem volna még jót ezelőtt soha. Átlendültem annak a bizonyos lónak a másik oldalára, és innen már nemigen látom a visszautat. Már minden tökéletes, ha róla van szó.

-         Megérte. – közöltem, ahogy lenyeltem.

-         Ezt hogy érted?

-         Megérte Magdeburgba tévednem. – vallottam be a szemébe nézve. – És vigyázni a kutyáidra. – folytattam, kicsit elvéve az élét a mondanivalónak.

-         Köszönöm. A dicséretet és azt is, hogy segítettél.

-         Igazán nincs mit.

-         Kicsit zavarban voltál anyuék előtt. – mosolygott visszaemlékezve a számomra valóban kínos jelenetre.

-         Egyszercsak belecsöppentem egy idegen család nappalijába, ahol négyen mosolyogtak rám. Arról nem beszélve, hogy egy hatalmas szintén pasas cipelt be oda. – nevettem el magam.

-         Nem hagyhattalak kint tovább.

-         Most már nem bánom, hogy nem rohantam inkább a kocsim felé. – fordítottam figyelmem inkább újra a tányérom felé és folytattam a vacsorámat.

Ő is ezt tette. Szó nélkül fogyasztottuk el a fantasztikus specialitását, majd egy-egy újabb pohár borral ültünk tovább.

-         Nem láttalak pár napig.

-         Felfedeztem a várost.

-         Merre jártál?

-         Szinte mindenhol.

-         Hát nem nagy, az tény.

-         De nem találtam hasonlót.

-         Még sincs ihleted.

-         Elterelődtek a gondolataim az eredeti célomról.

-         Megkérdezhetem, mi volt az?

-         Nem szeretek erről beszélni. Babona.

-         Hát így nehéz lesz megtartani az ígéretem.

-         Miszerint?

-         Miszerint segítek.

-         Fogalmad sincs már most is mennyit segítettél.

-         Ugyan. Ez semmiség.

Elbeszéltünk egymás mellett. Én nem épp arra a segítségre gondoltam, amit ő a lakással, a mai mentőakcióval és ezzel a vacsorával kevert.