-12-

-         Nekem sosem ment úgy, hogy rákészültem. Ezért jártam mindig mindenhova tollal a zsebemben. Rengeteg dalszövegrészlet van szalvétán, zsebkendőn, étlapon vagy mozijegyen.

-         Sosem érezted, hogy másról vontad el a figyelmed, mialatt a munkáddal foglalkoztál?

-         Sokszor zártam ki a külvilágot. Talán túl sokszor is. – felelt és úgy tűnt egy-egy régi emléket idéz fel magában keserű szájízzel gondolva rájuk.

-         Sosem féltél attól, hogy nem lesz lehetőséged bepótolni, amiről lemaradtál?

-         Régen nem tudtam, hogy válasszam szét a valós életet attól a világtól, amit csak egyedül éltem. De ma már tudom, a kettő csak együtt működik.

-         Sosem érezted úgy, hogy nincs is valós életed?

-         Számtalanszor. – mosolyogta el magát együtt érzően. – De mindig volt, aki segített két lábbal a földön járni.

-         Egyke vagyok. – vontam meg a vállam, majd kiittam a poharamból az utolsó kortyot.

Tudtam, hogy a kelletnél kicsit többet adok magamból, mint amit kéne. Tudtam, hogy túl személyes a beszélgetés és túl nyílt ahhoz képest, hogy nem is ismerem őt valójában. De megnyíltam és nem kontroláltam. Nem is emlékeztem már milyen valakivel így beszélgetni.

Hatalmasat ásítottam, amiért hihetetlenül haragudtam magamra. Féltem, azt hiszi, untat, vagy esetleg túl fáradtnak hisz a folytatáshoz.

-         Későre jár. – tette le a poharát és felállt.

Elvette előlem a tányérom, a sajátjára helyezte, és a konyhába sétálva berakta őket a mosogatógépbe.

Ellenkeznem kellett volna, de a visszautasítástól jobban tartottam.

-         Elszaladt az idő. – néztem kissé erőltetetten az órámra.

-         Elviszlek a kocsidért.

-         Tényleg, a kocsim. Köszönöm.

Éreztem, hogy feszült a légkör, éreztem, hogy ezt nem csak bemagyarázom magamnak.

Csendben követtem őt a kocsiig és egész úton azt terveztem, milyen ürüggyel fogok újabb randit kicsalni belőle. Milyen módon kapok egyértelmű jelzést arról, hogy ő is benne lenne.

-         Köszönöm. A vacsorát, a kellemes társaságot és hogy elhoztál. – hálálkodtam már a kocsim mellett állva.

-         Ennyivel tartoztam. – mosolygott kedvesen, én pedig belül összetörtem.

Tartozott? Fogalma sincs mennyire nem tartozik nekem semmivel… fogalma sincs én mit meg nem tennék érte, ha cserébe közel engedne magához.

-         Jó éjt. – búcsúztam csalódottan és beszálltam a kocsimba.

Míg kitolattam az utcából végig állt és nézett. Én csak kapaszkodtam a kormányba és elhajtottam.

Ahogy hazaértem, magamhoz vettem a maradék bort és elvetődtem a hatalmas kanapén.

-         Na hogy sikerült? – érdeklődött puszta kíváncsiságból Tom, ahogy öccse belépett az ajtón.

-         Akkora idióta vagyok.

-         Most miért?

-         Szerinted?

-         Nem hívtad el következő randira, pedig egész végig az járt a fejedben, hogy tedd.

-         Annyira szép és annyira sebezhető és annyira nekem való, hogy félek, nem is létezik igazán.

-         Na nyertem egy fogadást Gordonnal. Én mondtam neki, hogy ma szerelmesen fogsz hazajönni. És tessék.

-         Gúnyolódj csak, attól sokkal jobban érzem ám magam.

-         Most miért? Gordon arra tette fel az összeget, hogy haza sem jössz. Bevallom büszkébb lettem volna, de túlságosan ismerlek hozzá.

-         Arra vártam, hogy nyisson felém, közben csak úgy dőltek a baromságok belőlem és mostanra már biztos azt hiszi, az égvilágon nem akarnék semmit sem tőle.

-         Igen öcsi, ez jellemző rád.

-         És tudta a lakást. Tudta, hogy ő az első lakó, a kedvenc boromat ittuk a kedvenc poharaimból és imádta a tésztámat. Elvágtam az ujját és közben végig arra gondoltam, meg kéne csókolnom, vagy csak magamhoz kéne ölelnem, hogy érezzem, nem álmodom.

-         Hidd el nekem, hogy létezik, és most már ne szerencsétlenkedj tovább. Hívd fel és kész.

-         És a teóriád miszerint ő is fan?

-         Jó, belátom nem az. És látom, hogy néz rád, úgyhogy gyerünk. – adta öccse kezébe a telefont.

Soha életemben nem voltam még ilyen magányos. Soha nem marcangolt ennyire belülről az egyedüllét, mint most. Nem hagyhatom, hogy a visszautasítástól való félelem miatt elveszítsem a reményt. Felhívom. Felhívom, és randit kérek. Lesz, ami lesz. Ha leráz, így jártam. Összetörök, talán egy életre lelki sérült leszek és a könyvet is dobhatom ki úgy, ahogy van. De legalább megpróbáltam, nem?

Remegett az ujjam, mikor a zöld gombra nyomtam. Vártam, vártam, de nem történt semmi. Majd egy hosszú sípolás és hangposta.

„Ne add fel! Nem adhatod ilyen könnyen fel!”- győzködtem magam, és újra tárcsáztam.

-         Foglalt. – tette le Bill a telefonját.

-         Nem jel. – szólt rá Tom, mielőtt a tőle megszokott okfejtésekbe kezdenie.

-         Ő az. – kerekedtek szemei hatalmasra, mikor mobilja megcsörrent a kezében.

-         Hát akkor mire vársz?

-         Igen? – szólt bele Bill a telefonjába.

-         Szia. Sophie vagyok. Én csak…

-         Sophie. – szólt hozzám kicsit határozottabban Bill, mikor bátyja oldalba bökte a könyökével. – Volna kedved velem úgy is találkozni, hogy az nem véletlen?

-         Bill.

-         Igen?

-         Próbálok nem túl lelkesnek tűnni, de nem megy.

-         Ez azt jelenti, hogy holnap felhívhatlak?

-         Bólogatok. – szóltam bele pár hosszú másodpercnyi vigyorgás után.

-         Igent?

-         Igent.

-         Akkor holnap hívlak.

-         Várni fogom.

-         Jó éjt. – búcsúzott és csendben várta, míg én is azt teszem.

-         Szép álmokat. – suttogtam megilletődve.

-         Szia. – tette le a telefont mosolygó hanggal.

-         Na ugye. – veregette őt vállba Tom.

-         Annyira édes volt.

-         Oké, nekem mára ennyi elég volt ebből.

-         Kössz tesó.