-13-

Hanyatt dőltem és csak mosolyogtam a plafont bámulva. Belülről jött ez a letörölhetetlen mosoly. Úgy éreztem, magam, mint még soha ezelőtt. Szerelmes lettem… visszafordíthatatlanul és halálosan szerelmes.

Felültem és felnyitottam a laptopot. Azonnal megnyitottam a mentett dokumentumot és írni kezdtem. Írni a nő érzéseit, aki rátalált az igazira. A nő érzéseit, aki úgy érzi egy új világ köszöntött be. És egy nő érzéseit, aki rájött, hogy meg van a férfi főszereplője és mostantól meg van a női is… a saját főhősömmé váltam és azon leszek, hogy happy endet írjak. Ezúttal más lesz, ezúttal élni is fogok. Nem csak a sorok között, nem csak rejtve az oldalakon. Nem. Ezúttal át fogom élni teljes valómmal, ezúttal meg fogom tapasztalni az összes érzést, ami hatással lehet rám. Akarom. Érezni akarom a szerelmet, meg akarom élni végre és megtaláltam a megfelelő párt.

Nem bírtam egyhelyben maradni, a szoba hirtelen fojtogató volt, szűkült és szinte kitaszított magából. Felkaptam a laptopot, egy pulcsit, a kulcsaimat és már rohantam is le a lépcsőkön, egyenesen a parkolóig. Bepattantam a kocsimba és abba az utcába hajtottam. De nem ott álltam meg ezúttal. Nem akartam, hogy lássa, itt vagyok, hogy visszajöttem. Nem akartam flepnis őrültnek tűnni, még ha úgy is éreztem magam.

Hosszú perceken át sétáltam az autótól, mire eljutottam a padig. A pad mellett lévő picinyke villanyoszlop egyetlen sávban világította meg az utat. Két lábat láttam meg, megtorpantam. Valaki ült ott és mikor meglátott, felállt. Lassan lépdeltem egyre közelebb, ő nem moccant.

-         Bill? – suttogtam.

-         Szia. – felelte halkan, kilépve végre a sötétségből.

Baseball sapka volt rajta, egy szűk fekete garbó és egy sötét farmer nadrág egy egyszerű edzőcipővel. Egy szempillantás alatt fedeztem fel magamnak és tetszett, amit láttam. Egyből arra gondoltam, te jó ég, meg sem fésülködtem, tükörbe sem néztem már órák óta, és most itt állok vele szemben.

-         Hát te?

-         Megjött az ihletem. – válaszoltam őszintén egyenesen gyönyörű kíváncsi barna szemeibe.

Állta a tekintetem, hatalmas szempillái még drámaibbá varázsolták lebilincselő nézését.

-         Akkor mégis tudtam segíteni. – mosolyodta el magát.

-         Reméltem.

Soha életemben nem akartam még ennyire megcsókolni valakit, mint most őt, ebben biztos voltam, ahogy megláttam az arcát.

Bill a szembe nézett, majd ajkaimra tévedt tekintete. Önkéntelenül haraptam alsó ajkamba és vártam. Vártam, hátha kezdeményez, hátha megteszi az első lépést, amit kissé korainak érzek, de kívánom… akarom érezni őt.

Azt kívántam, bár olvasna a gondolataimban és úgy tűnt ez megtörtént. Óvatosan emelte kezét, és államnál fogva kissé felemelte fejemet, hogy minél közelebb kerülhessek. Szemeim azonnal lecsukódtak, ahogy megéreztem arca finom melegét.

Egy apró puszit adott alsóajkamra, majd a felsőre… szomjaztam a folytatásra, gyengéden viszonozva faltam puha, nedves és finom száját.

Egy utolsó puszival ért véget az a pár másodperc. Az a pár másodperc, ami megrengette a világomat. Az a pár másodperc, ami soha nem tapasztalt érzéseket keltett bennem.

Elmosolyodta magát, mikor újra kinyitotta fantasztikusan beszédes szemeit.

-         Sophie. – súgta homlokomhoz tapasztott homlokával.

-         Igen? – kérdeztem vissza minden erőmmel arra koncentrálva, hogy lábaim tovább tartsanak a talajon.

Mert úgy éreztem, megnyílik alattam a föld. Nem akartam elhinni, nem akartam, hogy vége legyen, azt akartam, hogy ez a pillanat legyen az, amikor megáll az élet.

-         Fogalmam sincs ki vagy, de kellesz nekem. – felelt imént feltett kérdésemre, nekem pedig olyan hatalmasat dobbant a szívem, hogy biztos voltam benne, ő is meghallotta.

-         Félek, hogy álmodok. – néztem csodaszép szemeibe, ő pedig ismét mosolygott.

-         Én ezzel akkor voltam így, mikor először megláttalak itt.

Muszáj volt leülnöm a padra, de szerencsére ő is követett.

-         Kinéztem az ablakon, és te itt ültél. – folytatta. – Felhúzott térdekkel egy mappába rajzolgattál átszellemülve. Mikor lehunytad a szemed, majd újra kinyitottad, felém néztél. De nem engem. Azt kívántam, bár meglátnál, bár belenézhetnék a szemedbe, hogy meglássam, ki vagy.

-         Azt hittem, félreértem és csak bemagyarázom magamnak a jeleket.

-         Tudnom kellett, hogy nem vagy fan. Tudnom kellett, hogy nem Tomnak van igaza.

-         És most már tudod?

-         Szeretném, ha igazam lenne.

-         Akkor holnap randizunk? – mosolyodtam el magam.

-         Igen. Habár idő előtt megkaptad az első csókodat.

-         Az az érzésem, hogy soha nem fogom elfelejteni.

Ahogy ezt egyenesen a szemébe mondtam, láttam rajta, hogy meghatódik. De megijedtem magamtól. A túlzott őszinteségemtől pláne.

-         Lassítanom kéne. – vallottam be.

-         Ne fogd vissza magad. – nevette el magát édesen.

A telefonja csörögni kezdett és tudtam, ez elszakítja tőlem ma estére.

-         Igen? --- Szia. --- Nem lehetne…--- Oké, pár perc és visszahívlak. --- Sietek. --- Pár perc. --- Szia. – tette le.

-         Menned kell. – törődtem bele szomorúan.

-         Ne haragudj, halaszthatatlan.

-         Menj csak, holnap úgyis látlak.

-         És ígérem, nem hozom a kutyákat sem a testőröket, kerüljük a fanokat, és nem vágom el a kezed.

-         Várom.

-         Reggel felhívlak. – fogta meg a kezem. – Szia. – köszönt el és elindult a házuk felé.

Egyszer a kapuból még visszafordult és rámmosolygott, intett és bement a kapun.

Ahogy eltűnt a szemem elől, már hiányzott a közelsége és úgy éreztem, életem végig szeretni fogom.