Az élet

Bevezető:

Itt állok 24 évesen… a kórház folyosóján… és sokkoltan. Körülöttem az emberek idegesen, szomorúan vagy épp fájdalommal teli szívvel közlekednek. Könnyek szöknek a szemembe…

Betegek… olyanok, mint én. De ők már éltek! Van családjuk. Férjük, gyermekük. Nekem nincs semmim és senkim! És ma közlik…

Rákos vagyok! Az orvos magyaráz:

-         Még meggyógyulhat. Korai stádiumban van… és a daganat teljesen eltűntethető…

Válaszolni már nem tudok, mert ekkor hányingerem lett és kirohantam. A kórház előtt leintettem egy taxit. Majd a csendes, szolid, de kellemes, zsivajjal teli játszótérhez vitettem magamat. Kiszálltam és miután kifizettem a sofőrt, leültem egy padra. A gyerekek vidáman játszottak. Egy anyuka épp leszidta a gyerekét, mert az elcsavargott:

-         Hányszor megmondtam, hogy szólj, ha elmész! Elüthettek volna, vagy valami más szörnyűség is történhetett volna veled, hát nem érted?! –leguggolt pityergő kisfiához és magához ölelte.

-         Nem élném túl, ha valami bajod lenne! –mondta az anya majd felállt, kézen fogta gyermekét és elmentek.

Este tíz óráig a parkban ültem és gondolkoztam…

1.     Rész

Münchenben élek. Alig hat éve költöztem ide. Egy irodában dolgozom. Számítógépes oldalakat és plakátokat tervezek. Az otthonom nem túl nagy, de szeretem. A kicsi kertes ház, München szívében van, kívül krémszínű és egy pici kert is tartozott hozzá. Amint hazaértem a parkból, becsuktam magam mögött a vastag tölgyfaajtót és ledobtam a kulcsomat a sarokban álló szekrényre. Letettem a kabátomat és felszedtem a földről a leveleket. Mindig ugyanaz… számla, számla, számla…

Bekapcsoltam a tévét…

-         … és igen, holnaptól elő kell vennünk a télikabátunkat, mert bizony vége van a nyárnak, keleten már havazásra is számíthatunk…

Nem bírtam tovább hallgatni. A bemondónak szörnyen idegesítő, magas hangja volt.

Csináltam egy teát, és kimentem az erkélyre. Valóban hűvös szél fújt. Behunytam a szememet és kétségbeesetten imádkoztam, hogy ez az egész csak egy rossz vicc legyen. Hogy holnap, amikor felkelek, ne érezzem ezt a szörnyű fájdalmat a hasamban. Visszamentem a nagyszobába és csendesen sírni kezdtem.

Reggelre úgy éreztem magam, mint aki egész éjjel bulizott. De az igazság az volt, hogy egyszerűen képtelen voltam aludni. Egész éjjel az orvos szavai csengtek a fülembe…

-         Rákos… ön rákos… sajnálom… ön rákos.

Majd megőrültem. Nem tudtam mit kezdeni magammal. A munkahelyemre csak tízre kellett bemenni. Szerencsére, ugyanis képtelen voltam önmagamra találni. Nem bírtam egy épkézláb ruhát keresni… így mérgemben egy farmert és egy zöld felsőt vettem fel. Feltűztem szőkés barna, derékig érő hajamat és kisminkeltem magam.

-         Még így is szörnyen festek –nevettem el magamat a nagytükör előtt.

8 órakor már el is indultam otthonról. Volt ugyan kocsim, de olyan rosszul éreztem magam, hogy képtelen voltam beülni a volán mögé. Így hát gyalog mentem, felszálltam a metróra és elgondolkozva bámultam az éledő várost… Rájöttem, csak úgy élhetem túl, ha megváltoztatom a felfogásomat… a nevetés állítólag gyógyít.

A munkahelyemen nem árultam el, hogy beteg vagyok. Akkor ugyanis biztosan repültem volna a cégtől.

-         Susy, kedvesem, hogy-hogy ilyen korán bent van? –kérdezte kedvesen a főnököm, amikor beléptem a gyönyörű épület kapuján.

-         Nem tudtam otthon maradni, egyszerűen hiányzott már a munka… - feleltem csendesen és mosolyt erőltettem az arcomra.

-         Na de mikor szokott szórakozni? Maga megy el utoljára, és maga érkezik elsőnek.

-         Nem szoktam szórakozni járni. Megvagyok nélküle is.

-         Értem. Akkor mi lenne, ha ma eljönne velem… azaz velem és egy üzlettársammal egy kis partyra. Talán ismeri is. Van egy együttese… azt hiszem Tokio Hotel a nevük.

-         Jézusom milyen fura név –és végre tiszta szívemből elnevettem magamat.

-         Gyönyörű, amikor nevet… ugye tudja? – mondta Lucas és közelebb lépett.

-         Köszönöm, de most inkább szeretném elkezdeni a munkát –mondtam zavartan és hátrább léptem.

-         Rendben, oh várjon még egy pillanatot –kapta el a karomat. Szóval van kedve Daviddal a srácokkal és velem tölteni az… estéjét –kérdezte, már-már undorító vigyorgó fejjel.

-         Azt hiszem, nem lennék valami jó társaság.

-         Nagyon kérem, gondolja meg magát. Azért itt a cím, ha esetleg mégis lenne kedve eljönni. Nos kedves Susy. Remélem este, találkozunk. –azzal kezet csókolt én pedig fintorogva tovább mentem.

Lucas a főnököm igazán visszataszító volt. Nagy, kövér és azt képzelte, hogy körülötte forog a világ. Egyszerűen undorodtam tőle és minden munkatársam is. Kivéve egy kis szöszit, aki a „személyes asszisztense” volt. Szerintem egészen más hasznát vette a főnök…

-         Szervusz… na mi volt tegnap a dokival –kérdezte fojtott hangon a legjobb barátnőm Aneela, amint beléptem a szűk kis helyiségbe, ahol közösen dolgoztunk.

-         Semmi… semmi különös bajom nincs… csak elrontottam a gyomrom. Ennyi. –feleltem zavartan.

-         Aha persze. Én meg most beszéltem Paris Hiltonnal, hogy nincs e kedve velem flörtölni, és képzeld, igent mondott. Na édesem… - mondta miközben beráncigált a mosdóba – egész délután és este hívtalak. Ki voltál kapcsolva.

-         Mert… hamar elaludtam… - hazudtam.

-         Persze… te… meg a korai lefekvés. Legalább nekem ne hazudj. Mit mondott az orvos?

Nagy levegőt vettem és úgy döntöttem neki elmondom. Csak ő rá számíthattam. Ő volt az én családom. A barátnőm, a támaszom, a legféltettebb kincsem, akire mindig számíthattam.