-14-

-         Apu. – szóltam bele a telefonomba, mikor végre felvette.

-         Mi az kicsim, baj van? – érdeklődött alig érthetően.

-         Szerelmes vagyok. És úgy érzem, viszonzásra talált. Ő is szeret apu.

-         Számomra ez nem meglepő.

-         Hagylak is aludni, de muszáj volt elmondanom valakinek. Most hazamegyek, és annyit írok, amennyit csak tudok. Ő az ihletem apu, ő kellett nekem.

-         Szeretlek kicsim.

-         Én is apu. Jó éjt.

-         Neked is.

Úgy is tettem, ahogy mondtam. Visszatértem a lakásba a letörölhetetlen vigyorral az arcomon. A pillangók még mindig a gyomromban repkedtek, ha lehunytam a szemem még mindig őt láttam magam előtt, és szinte még mindig éreztem ajka ízét az ajkamon. Elővettem mindent. Minden előhívott fotót, minden rajzot, minden apró kis írást, amit az első pillanat óta elkövettem és nekiálltam írni. Csak írtam és írtam. Dőltek belőlem a szavak. Mindig mondatokkal magam előtt jártam már gondolatban, mint régen. Mint az első könyvemnél. Fordulatok ugrottak be, párbeszédek tömkelege jutott eszembe, amivel színesebbé tehetném a regényem. Egyszerűen csak ültem és gépeltem. Imádtam. Mosolyogtam szinte végig, az idő többi részében pedig megfeledkeztem mindenről, csak a laptopom és én léteztünk.

Bill életre kelt előttem mindahányszor leírtam a nevet, William.

Egész egyszerűen álmodtam egy világot kettőnknek. Álmodtam egy életet, egy regényt, aminek mi vagyunk a főhősei.

A szívem mindvégig hevesen vert, szinte zakatolt a mellkasomban, és visszatért az a régi érzés. Az az érzés, mikor tudom, hogy jót alkotok, mert én alkotom. Mikor arra gondolok, ha nekem tetszik, másnak is fog. De van valami, ami most új. Az az érzés, hogy elven személyt testesít meg a főszereplőm. Nem egy kitalált pasit, aki olyan, amilyennek szeretném, hogy legyen. Nem. Most nem kell hozzátennem, nem kell kitalált tulajdonságokkal felruháznom. Csak olyannak írom, amilyennek én látom Billt, a saját benyomásaim és a szívem alapján.

A hajnal megint ébren talált, mit régebben annyi átdolgozott éjszaka után. A felkelő nap első sugarai még alig értek el az ablakomig, a telefonom már csörögni is kezdett. Az ügynököm volt. Sejtettem, hogy tűkön ülve várja már a fejleményeket… megkért, hogy találkozzunk és vigyem el neki az eddig kész iratot. Nem árultam el neki, hogy már alig pár oldal van csupán hátra. A befejezés, a végkifejlet, a tanulság levonása és ehhez hasonlók. Megbeszéltem vele egy találkozót, habár egyáltalán nem állt szándékomban elhagyni a várost Bill nélkül. És akkor ugrott be. Miért kéne nélküle elhagynom? Jöhetne velem! Megmutathatnám neki honnan jöttem. És talán elárulhatnám azt is, ki vagyok én és mihez gyűjtöttem az ihletet.

Eszembe jutott, hogy elmondjam neki, ő az én múzsám… de nem. Úgy döntöttem ez még elég korai lenne annak ellenére is, hogy ilyen intenzívek az érzéseim iránta. Majd ha ez a dolog köztünk tényleg létre jön és tudom már, hogy alakul és tudom már, merre tart. Akkor meglepem őt egy saját példánnyal és közlöm vele, hogy ő William…

-         Hát te ilyen korán ébren? – fogadta a konyhában arra csoszogó kisebbik fiát Simone.

-         Ha randira hívok valakit, mi a legkorábbi időpont, hogy érezze, nagyon várom, de ne legyek ijesztően lelkes.

-         Ezek szerint jól sikerült a tegnap este. – mosolyodta el magát a boldog édesanya és adott egy puszit fia homlokára.

-         Nagyon jól. Sophie fantasztikus.

-         Sophie, Sophie. – ismételgette a nevet elgondolkodva. – Nem tudod a vezeték nevét?

-         Még nem.

-         Olyan ismerős nekem ez a lány, már napok óta ezen… tudom már! – indult el a könyvespolc felé. – Tudtam. – kapott ki egy vastag, keményborítós könyvet és visszament Billhez. – Ő az. – nyomta a kezébe a könyvet a hátlappal felfelé.

-         Ez az ő könyve?

-         És egy igazán jól sikerült könyv. Sikerkönyv, rekordokat döntött már az első héten. Pár barátnőm ajánlotta és én is megvettem.

-         Irónő?

-         Ezek szerint az. És nem is akármilyen, nekem elhiheted. Ha olyan, mint amilyennek a könyve alapján gondolom, akkor nagyon is összeilletek.

-         Felhívom.

-         Nem korai még? – mosolygott Simone Bill kérdésére utalva.

-         Azt hiszem, nem.

Megittam az első kávémat, mikor a telefonom újra megcsörrent. Bill nevét írta ki a kijelző, a szívem pedig őrült kalimpálásba kezdett a mellkasomban.

-         Szia. – szóltam bele kissé megszeppenve.

-         Szia. Felkeltettelek?

-         Az igazat megvallva még le sem feküdtem.

-         Ó ne haragudj, nem akartalak zavarni. Aludj nyugodtan.

-         Csak pár órám van. Dolgom van, Münchenbe kell mennem.

-         Értem.

-         Eljössz velem?

-         Tessék?

-         Gondoltam megmutatom neked hol lakom. Találkoznom kell valakivel, de szeretnék veled lenni. Összeköthetném a kellemeset a hasznossal.

-         Én nagyon szívesen veled tartok.

-         Akkor mit szólnál ahhoz, ha mondjuk tizenegykor felvennélek a házatok előtt?

-         Tökéletes. Habár reméltem, hogy előbb is látlak.

Meglepett hirtelen, amit mondott. Megmosolyogtatott, és legszívesebben rohantam volna hozzá, hogy soha többé ne engedjem el magam mellől.

Nehéz volt elbúcsúzni tőle, még ha csupán pár óráról is volt szó. Lefeküdtem, muszáj volt aludnom legalább egy pár órát, ha még haza akarok vezetni és az egész napot talpon tölteni Billel.

Csak forgolódtam. Nem jött álom a szememre. Nem is gondolkodtam tíz percnél tovább, kikeltem az ágyból, gyors zuhany, felöltöztem és mentem is.

-         Öt perc és ott vagyok, ha neked is jó. – hívtam fel Billt a parkolóból.

-         Hogyhogy?

-         Nem töltöm alvással az időt, ha veled is tölthetem.

-         Öt perc és kint vagyok a ház előtt. – felelte és mosolygott a hangja.

Ahogy letettük, úrrá lett rajtam az izgatottság. Most találkozunk először a tegnapi csók óta. Azóta már párszor tettünk célzásokat és kinyilvánítottuk, mit is érzünk. De most, mi lesz? Puszit adjak? Csak megöleljem, vagy megcsókolhatom? Te jó ég, fogalmam sincs. Mintha újra tini lennék, akinek el kell magyarázni, hogy működnek ezek a dolgok. De Bill biztos tudja, nem? Rá hagyatkozhatok! Ha ő meg akar csókolni, megteheti, én nem ellenkezem. Ha kivárom az általa választott üdvözlési formát, én nem éghetek be és nem kell tartanom egy esetleges visszautasítástól.

Mikor leparkoltam a háza előtt és leállítottam a motort, nem tudtam, kiszálljak-e vagy maradjak és várjam, hogy beszálljon mellém. Gyorsan körbenéztem a hátsó ülésen, de jól emlékeztem, már mindent felvittem a lakásba, ami itt zavaró lenne.

És megláttam őt. Kilépett a kapun és egyenesen az autóm felé nézett. Mosolygott és ezt a mosolyt végig tartotta, míg bezárta a kaput és odasétált. Az anyósülés felől közelített, majd beszállt. Annyira finom illata volt és a gyönyörű szemeivel egyenesen az én fáradt és karikás szemeimbe nézett.

-         Szia. – köszönt kissé zavarban.

-         Szia. – mosolyodtam most már el én is magam, kínomban.

Bólogatott, és úgy tűnt fejben túllép ezen a szitun. Felém hajolt, engem ezzel közeledésre ösztönözve, kezét az arcomra tette és lágyan, gyengéden megcsókolt.